Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homíliavázlatok az év 20. vasárnapjától 26. vasárnapjáig
A világos látás, a hit világossága tehát lényeges kiindulópontja keresztény éle- tünKnek. Vigasztaló szamunkra, hogy Krisztus ilyen kezzeltoghatoan előre jelezte magatartását: mindig kész világosságot adni annak, aki kéri. Évközi 24. vas. Magyarok Nagyasszonya (Sir 24,23—31; Gál 4,4—7; Lk 1,26—28) Mórra a bölcsesség széke Az ószövetségi olvasmány rávilágít arra, hogy az akkori hivő hogyan értékelte az Istentől kapott törvényt és kinyilatkoztatást: meglátta benne a magasabbrendű bölcsesség forrását, hiszen megérezte, hogy Isten vele van, törődik sorsával, irányt mutat neki és hűséges hozzá. Krisztusban a kinyilatkoztatás teljességét kaptuk meg. Isten egészen kitárult az ember felé irgalmával, szereteté- vel és hatalmával. Azóta az evangélium követése egyúttal a legnagyobb életbölcsesség. Itt mindennek megláthatjuk a célját, az értelmét és minden jóra ösztönzést kaphatunk. Az egyházi hagyomány azonban Máriát is a „bölcsesség székének" nevezi. Kétségtelenül azért, mert az ő kiválasztottsága, kegyelmi nagysága és erényei eligazítanak bennünket. Isten az ő alakjában és szerepében különösképpen kimutatta bölcsességét, amellyel maga felé fordít bennünket. A szentlecke arra utal, hogy Isten akaratából a Megváltó földi anyától született és születése az „idők teljességét” hozta nekünk. Ha egyszer az isteni személy egy földi asszonyt arra választ ki, hogy anyja legyen, hogy gyermeki szeretettel és engedelmességgel tekintsen rá, hogy tisztelettel vegye körül, akkor ő nem lehet többé idegen az emberi nemben. Akkor már hozzánk tartozik és minden problémánkat magára vette. Mária az a láncszem, akin keresztül az Isten elkötelezte magát az emberrel szemben. Azért kegyelmi kiváltságait úgy kell nézni, mint az egész emberiség megtisztelését. Van valami egészen különös tapintat és megértés abban a módban, ahogy az Isten közeledett a bűnös emberiséghez. Mária közbejötté nélkül is megérthetnénk, hogy az Isten hatalmas, irgalmas, mindenható, de azt nem látnánk, hogy ennyire emberi és ennyire a mienk lehet. Az idők teljességét éppen erről az oldalról kell értelmezni. Ha egyszer Isten belépett az anya és gyermek kapcsolatába, azzal érintette az egész emberi sorsot. Jelezte, hogy áthatja és betölti az életet teljes keresztmetszetében. Tőle nem idegen a gyermek ügyetlensége, tudatlansága és kicsisége. Ő értékel minden szeretetből jövő simogatást, aggódást és fáradozást. A megtestesülésben a Fiú a mi oldalunkra állt és zületett követünk, közvetítőnk lett. Az Isten ránti bizalmat semmiféle csoda vagy tanítás nem tudta volna így kiváltani, mint Mária anyasága. Az isteni bölcsesség ilyen eszközökkel dolgozik. Az evangélium tovább mutatja Isten emberiességét és tapintatát. Akire feladatot bíz, azt eltölti kegyelemmel. Akinek nagy feladatot szánt, azt kegyelemmel, teljessé teszi. Azután párbeszédet kezd. Nem veszi el szabadságunkat, hanem megvilágosít, feltárja a tervét és kéri beleegyezésünket. Isten azt akarja, hogy örök sorsunkról, létünk igazi értelméről döntsünk, azért szabadságunkat egészen tiszteli. Vonz, bátorít, de érezteti a felelősséget is. Mária tehát előkép abban, hogyan szólítja meg az Isten az embert. De előkép abban is, hogyan kell az embernek válaszolni. Előadja nehézségeit, meggyőződik, hogy az üzenet valóban Istentől jön-e, s a küldetésben, a hivatásban nem kiváltságot lát, hanem szolgálatot. S mivel egészen szerette Fiát és Fián keresztül a mennyei Atyát, azért szolgálata egészen odaadó volt. Nemcsak példát adott, hanem kiérdemelte, hogy mindnyájunk közbenjárója és anyja legyen. A hivők és közösségek ezért helyezkednek oltalma alá. Mi is azért választottuk Nagyasszonyunknak, hogy ezt az igazi bölcsességet és ezt az odaadó szolgálatot megtanuljuk tőle. Illetőleg, hogy ö esdje ki azt számunkra. Évközi 25. vas. (Bölcs 2,17—20; Jk 3,16— 4,3; Mk 9,30—37) Felemelkedni Isten gondolataihoz A vallásosság nagy kísértése az, hogy Isten hallgat és nem jön azonnal és érzékelhetően segítségünkre. Pedig szeretnénk, ha erejét felhasználná terveink megvalósítására. A kísértés már megvolt az Ószövetségben: nem látszik, hogy a hívőnek jobban, menne a sora, tehát nem érdemes Istent keresni. Talán nincs is. Ha csak földi keretek közé állítjuk létünket, akkor valóban nincs értelme annak, hogy a vallás előírásaival bonyolítsuk életünket. Az ilyen keretbe nem lehet beállítani a reményt, a küzdelem erkölcsi értékét, az áldozatot, az önnevelést. Az apostolok is azért állanak értelmetlenül, amikor Krisztus a szenvedéséről beszél nekik. A szenvedés az emberhez is méltatlan, hát még az Isten küldöttéhez. Az apostolok csak Jézus feltámadása után értik meg, hogy „ő bár az Isten Fia volt, mégis engedelmességet tanult a szenvedéséből" (Zsid 5,7). A földi 100
