Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 1. szám

rohamos változások korát éljük. Alakul a világról és az emberről alkotott képünk. A kérdés azonban az, vajon ez az „alakulás” olykor nem deformálódást rejt magában? — örömmel könyvelhetjük el, hogy új gondolkodásmód, új magatartásformák vannak kialakulóban, örömünk egyre teljesebb lesz, ha a világért, az emberiség jövőjéért átérzett őszinte gond és törődés az emberek lelkét - természetesen a keresztényekét is - mélységesen átjárja. Ugyanakkor az Egyháznak és minden kereszténynek változatlan feladata, hogy napjaink „öröme és reménysége, vergődő gyásza és szorongásai között" (Gaudium et spes), az emberélet forrongó átalakulásai során egyre tisztultabban tárja a világ elé a kereszténységnek ember- és világformáló feladatát. Nem korlátozni és nem is visszafogni kell a fejlődést, hanem helyes irányba kell azt vezetni. E helyes irány követésénél a keresztények feladata, hogy rámutassanak az Isten által kodifikált „világrendre", az Isten által meghatározott emberképre. E kötelezettségüknek csakis úgy tehetnek eleget, ha egyszersmind életükkel mutatják be a célt: olyan harmonikus világ kialakításán kell fáradozniuk, melyben az újra közénk érkező Istennek készítenek szállást. Oly világot, s embert kell kialakítanunk, melynek láttán a Teremtő felismerheti saját gondolatait, saját művét, saját képét. Ez a formáló munka kötelezettségeket, erkölcsi feladatok sorát rója az emberre. Feladataink az ember feladatai, elvégzésük, végrehajtásuk mégis túlmutatnak az emberen. A keresztény ember mindig azt a világot, azt az emberképet tartja szem előtt, melyben Krisztus vitte végbe a megváltás művét, illetőleg, melyet „istenképisége" határoz meg.

Mindebből a modern, korszerű keresztény etika számára néhány alapvető megállapítás következik. - Mindenekelőtt az, hogy a kizárólagosan emberközpontú antropológia és az embernek világfejlesztő és önmagát kibontakoztató törekvéseit kizárólagossá nyilvánító egyoldalú ideológia nem lehet keresztény tanítás. A keresztény ember sohasem tévesztheti szem elől, hogy a világfolyamatnak nem az ember egyeduralkodása, hanem Istennek velünklakása, illetőleg az embernek „hazatérése" a célja. E bibliai tanításban gyökerezik a keresztény ember önértelmezése, kapcsolata a világhoz és az abban végzendő feladatokhoz, a természethez, az emberi közösséghez és Istenéhez. A tanítás mindenfajta emberi cselekvésnek első normája.

— A keresztény ember hitében szolidaritást vállal minden emberrel. Épp ebből eredően köteles azonban nemcsak a fejlődés lehetőségeit, de annak korlátáit is felismerni és e felismerés szerint cselekedni, élni. Keresztény mivoltunkhoz az is hozzátartozik, hogy a „másiknak", mindenkinek jogait fel- és elismerjük. Ezek a jogok és igények azonban minden esetben szabályozottak, korlátozottak. Senki sem rendelkezhet korlátlanul a másik emberrel, nem gyakorolhat ellenőrzés nélkül jogokat egyének vagy közösség felett.

— A bibliai emberkép a keresztény önnevelésnek, az aszkézisnek szükségességét és értelmét gazdagon motiválja. Ez az „aszkézis” semmiképp sem tarthatja csupán az egyén érdekeit, „üdvösségét” szem előtt, hanem — ma már vilóghorizonton szemlélve — az emberiség sorsát, sőt örök sorsát, üdvösségét is szolgálni hivatott. Az egyéni érdekeket, igényeket az egyetemes emberiség érdekében keli egyre inkább háttérbe szorítani. A keresztény etika ma már világméretű szolidaritásra kötelez. A határokat nem ismerő életszínvonal-emelést, a luxus-szintű fogyasztást mint célt feltüntetni nemcsak felelőtlen, hanem bűnös magatartás is. Épp ezért újra át kell gondolni és értelmezni az olyan — ma már közhasználatú — fogalmakat, mint például fejlődés, a javak gyarapítása, fogyasztás, az igények kielégítése stb.

— Az evangéliumi tanácsok a jelen világhelyzetben minden keresztény számára korszerű „felszólítást" jelentenek. Ma már nemcsak papoknak és szerzeteseknek, hanem minden magát valóban Krisztus követőjének tartó embernek szól a felhívást tartalmazó „tanács": Krisztus áldozatos életét, szegénységét, szolgálatát kell megjeleníteni a világban.

— A hivő keresztény, bármennyire is fontosnak tartja a természet, a világ és az ember közösség felé forduló elkötelező szolgálatot, mindenekelőtt — önmagáért és másokért - Isten előtt felelős. Ezért annak is tudatában van, hogy a múlandó, véges világnak polgára. A „földi paradicsom” csak a költők és az illúziók világában valóság. - Ugyanakkor, bár tudatában vagyunk és maradunk világunk és önmagunk végességének, e meggyőződés nem hat bénítólag munkánkra, evilági feladataink végzésére. Nem, hanem egyrészt józanságra int, s így számos csalódástól óv meg, másrészt pedig — mindenfajta világpesszimizmussal és defetizmussal ellentétben — az „abszolút jövő", a remény dimenziójával tágítja ki életünket. E reménységünk alapja nagyon is reális, mivel Krisztus első, történetileg is igazolt eljövetelében, áldozatos életében, halálában és feltámadásában gyökerező eszkatológikus — a hitben feltárulkozó — újraérkezése felé irányítja tekintetünket, életünket. Afelé az „ország" felé, ahol Isten vesz szállást az embernél, mivel Krisztus „hazaviszi" országába a világot és az embert.

2