Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sólymos Szilveszter: A sokszínű liturgia
zetüket, életproblémáikat szem előtt tartva szólítsa meg őket és hívja meg az üdvösség befogadására, Ha ez csak elvontan, általánosságban, nagyon is megkötött és sablonos szövegek meg jelek által történik, aligha váltja ki a hívekből az óhajtott tevékeny bele- kapcsolódást. Ezért sürgetik sokan, hogy az egyház adjon több szabadságot a liturgia alakításában, adjon lehetőséget az improvizációra, rögtönzésre, hogy így a szent cselekmény életszerűbb legyen. — Csupán megemlítjük, hogy a liturgikus imaszövegeket nem kevesen érzik különösen is elégtelennek. Az eredetileg klasszikusnak minősülő imamegfogalmazások a mai ember számára gyakran alig mondanak valamit; máskor meg éppen az egykori aktualitás jegyeit viselik magukon mint például a római misekönyvnek azok a könyörgései, melyek a birodalom felbomlásának gyászos idejét, a longobardok betöréseit stb. tükrözik. A népnyelvű fordítások kihozták ezeknek az imáknak összes gyengéit, különösen kezdetben, amikor Róma még a szolgaibb fordításhoz ragaszkodott. Ma már ezen a téren is nagyobb szabadságot engednek meg az előírások az eredeti szövegek népnyelvre történő átültetésében. A továbbiakban röviden arra mutatunk rá, hogy a kreativitásnak és spontaneitásnak milyen lehetőségei vannak, illetőleg alkalmazásuk milyen nehézségekbe ütközik. Ha valaki lelkiismeretesen áttanulmányozza az új liturgia előírásait, meglepetéssel tapasztalja, hogy mennyi szabad lehetőség van a változásra, ill. szabad alakításra: mint például az egyes liturgikus cselekmények elején a bevezető, az olvasmányok előtti, az eukarisztikus ima előtti rövid intelmek, a hívők könyörgéseibe a helyi igények bedolgozása, maga a homilia, az áldozás utáni hálaadás stb. Az országos liturgikus gyakorlatot kicsit is figyelve az az ember benyomása, hogy nálunk a papság nem él eléggé ezekkel a kreativitást biztosító lehetőségekkel. Egyrészt figyelmét ezekre nem hívták fel eléggé, — minden felsőbbség szívesebben és gyakrabban hangoztatja az előírásokhoz való ragaszkodást, — másrészt ezen lehetőségekkel élni mindig komoly munkát, felelősségteljes készületet jelent. Meggyőződésünk szerint hazánkban a papság sokkal többet vét azzal, hogy elhanyagolja ezen lehetőségek kiaknázását, nem él eléggé a pluralizmus és kreativitás szabadságával, mint azzal, hogy esetleg imitt-amott túlteszi magát rubrikális előírásokon. De térjünk vissza elvi síkra. A liturgiában a kreativitás mindig is csupán bizonyos keretek között érvényesülhet már csak azért is, mert a liturgia bizonyos elemeiben szükségképpen „adva van", alapítva van. A hit Istentől indul ki, aki meghívja az embert; tehát keqyelem valami felülről jövő, eleve kötött adomány az ember számára. Teljesen az embertől kiinduló és egyedül az ember által megszervezett liturgia szinte ellentmondás. Igaz természetesen az is, hogy a történeti fejlődés sokrétűségében nem könnyű megtalálni a biztosan isteni eredetű elemeket. Az első századok liturgiája kétségkívül nem volt annyira szabályozva, mint a mai, de ez nem jelenti, hogy önkény uralkodott volna. A fennmaradt emlékek arra utalnak, hogy a struktúra és a lényeges tartalom jegyeiben igen sok az egyezés. Az egyházjog pedig — amelynek magja a liturgikus jog volt — azt tükrözi, hogy a zsinatok kezdettől fogva mennyire szívükön viselték: egy egyházmegye vagy tartomány lehetőleg azonos istentiszteleti formákat alakítson ki. A kreativitás problémájáról beszélve egy pszichológiailag igazolt tapasztalatot sem szabad feledni. Az emberi élet megkíván bizonyos kialakult magatartás- és kapcsolat-formákat; ezek nélkül az élet, — és pedig minél közösségibb, annál inkább — szinte elviselhetetlen lenne (pl. ha nem lenne egv bevett köszönési mód, gesztus stb.) Márpedig a liturgia elsődlegesen közösségi cselekmény. — Azután egv bizonyos kialakult liturgikus rend azért is szükséges, hogy megvédje a közösséget a celebráns esetleges önkényétől, aki nem ura, hanem Krisztust képviselő mivoltában is szolgálója a közösségnek. Azt is igazolja a tapasztalat, hogy sok hivő — egyszerűbb hívek nagyobb mértékben — igényel egy bizonyos megszokott, kialakított menetet, ahol nem kell a váratlan fordulatokra figyelemmel lenni, — adott esetben éppen a belső rovására. Úgy van ez itt is, akárcsak a táncnál: amíg az embernek arra kell figyelni, hogy hova teszi a lábát, még nem igazi tánc az. Ezen a területen sem árt éppen ma, az ökumenizmus korában, különvált keresztény testvéreink tapasztalatára is odafigyelni. Kezdetben ők kétségkívül radikálisan szakítottak a hagyomány liturgiával és a szabad út hívei voltak. Hosszú évszázadok tapasztalatai után ma ők is a kialakult rend jótékony hatását hirdetik és óvnak elsietett, zsákutcába vivő kezdeményezésektől. Végül a liturgiában a pluralizmus és kreativitás elve mellett egy másik fontos elvet sem szabad elfeledni: a szubszidiaritásét, a kölcsönös támogatásét, kiegészítését. A liturgiában ezt így lehetne megfogalmazni: amit egy kisebb közösség a maga adottságainak, körülményeinek ismeretében jobban meg tud oldani, azt ne a nagy közösségtől, vagy felülről várja. Természetesen az is a szubszidiaritás elvének velejárója, hogy egy nagyobb közösség odafigyeljen a kisebbre és segítsen olyasminek a megoldásában, amire a kisebb közösség még fejletlen vagy tapasztalatlan volta miatt nem képes. így jogosult Róma és a püspök is arra, 90
