Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám
Szolgáljátok szüntelenül odaadással egymás javát (1Tesz 5,15) , .Krisztus meghalt, de fel is támadt .,Csodálatos dolgok történtek, míg a világ a látszólagos megszokott útját járta ... Sokan a hegy lábánál vonulnak el és nem törődnek azzal, ami a hegycsúcson történik. Nem fogják lel, hogy a világrend különös módon fejlődik tovább. Aggodalomban élnek... Pedig „Ö megbocsátja vétkedet, meggyógyítja gyengeségedet, megváltja életedet... és megújul ifjúságod" (102. Zsolt). Newman Az utóbbi időben a keresztények, mindeneik előtt egyfajta apologetika hirdetői túlzásra hajlamos készséggel hirdették, hogy a modern,, technikailag fejlett, a világ meghódítására és újjáalakítására hivatott emberről kialakított felfogás a zsidó-keresztény hagyományból született, a Biblia felfogását tükrözi. A rohamos fejlődés és növekedés bűvöletétől az emberiségnek az a rétege ittasodott meg, melynek szellemi gyökerei a keresztény hagyományba ágyazódnak bele. Nem kétséges, hogy a Biblia tanítja: az ember feladata, hogy formálja, meghódítsa és uralma alá hajtsa a természetet. De azt sem feledhetjük, hogy arra is oktat: ezt a feladatát az ember nem végezheti önkényesen, despotaként, függetlenítve önmagát munkára küldő Teremtőjétől. Az örökké érvényes „égi modell” a teremtéstörténetben feltáruló „harmónia" képében áll előttünk. Ezt a harmóniát az ember csak úgy képes megvalósítani, ha világot meghódító, alakító munkája során nem veszti szem elől a legfontosabbat: feladata és hivatása, hogy minden erőfeszítésével, harmóniát teremtő készségével Istennek készítsen szállást világunkban. Az egész világfolyamat végső célja épp az, hogy az Isten véglegesen az emberek között vegyen szállást. Minden ember közös otthonra kell, hogy találjon, egyenlő jogokat kell, hogy élvezzen az Isten országában. A bibliai emberkép nem egyeztethető össze azzal az utópiával, hogy az ember - egyén vagy társadalom — végtelen és korlátlan nagyság lesz a világban. Az ember nem válhat önkényurává az átalakítandó kozmosznak, nem rendelkezhet azzal teljes szabadsággal. Minden emberi tudomány, technika és művészet éppen azért viheti előbbre az emberiség közös sorsát, mivel Isten teremtő működésének válik folytatójává. Az ember nemcsak a többi embernek, hanem Istennek válik munkatársává. Más szóval: minden emberi munka, egyéni és közös erőfeszítés segítséget kell, hogy nyújtson ahhoz, hogy Isten lakást vegyen közöttünk, az ember világában, — mely egyúttal az „ÖVÉ” is. ,,A sajátjába érkezett" — olvassuk János prológusában. A tudomány e „szálláscsináló” munkája során valóban az isteni harmóniát hivatott előkészíteni. Az ember pedig, — minden evilági erőfeszítésével - otthonossá, lakályossá hivatott tenni világunkat. Olyan otthonná, ahol nemcsak az ember érzi jól magát, hanem amely az Isten befogadására is méltó. Mindez természetesen a Szentírást elmélyülten, figyelmesen olvasó ember számára nem új felismerés. Sajnálatos lenne azonban, ha a Bibliából érvelők — legyenek bár teológusok — valamiféle irreális és az isteni kinyilatkoztatással össze nem egyeztethető „fejlődésszemlélet" hamis optikáján keresztül néznék az embert és világát. — Tény, hogy a
