Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Természettörvény, vagy a "humánum törvénye"?
Aki csak a pluralisztikus vonást veszi észre, arra hivatkozik, hogy korunkban sok olyan jelenség figyelhető meg, ami nehezen egyeztethető össze az egységes emberi természet fogalmával, még kevésbé annak kihangsúlyozásával. Régen filozófiáról beszéltek, — mondják, — ma filozófiákról beszélünk; etika helyett etikákat, világnézet helyett világnézeteket emlegetünk. Tapasztaljuk, hogy mindaz, aki „az emberiséghez” akar szólni, zavarba jön, mihelyt az általános érvényű igazságokat megkísérli aprópénzre váltani; s az okosság elemi követelménye ellen vét, aki a családtervezés fogalmával kapcsolatban nem veszi észre, hogy az egészen mást jelent Magyarországon vagy Ausztriában, mint például Indiában. Vannak komoly antropológusok, akik azt vallják, hogy az emberiség nem egy emberpártól származik stb. A jeleket még lehetne sorolni. Vajon nem kellene-e inkább „emberi természetekről” (többesben) beszélni, mint „emberi természetről”? Hiszen már a nominalisták arra a következtetésre jutottak, hogy „az ember” nem létezik, csupán egyes „emberek" vannak, a saját természetükkel. S lehet-e erkölcsi törvényeket alapozni arra, ami nincs? A másik oldal viszont az, hogy korunkban nagyon határozottan jelentkeznek olyan ellentétes törekvések is, melyek ismeretében — tisztán a jelen szituáció alapján — elhamarkodottnak kell ítélnünk a pluralizmusból kiinduló következtetéseket. Ide tartoznak a női egyenjogúság biztosítására, továbbá a faji megkülönböztetés felszámolására irányuló újabb és újabb erőfeszítések; ezekkel együtt pedig az emberi jogok nagyjelentőségű deklarációja. Mindezek nyilván arra mutatnak, hogy emberi természet alapvető egységét s vele a természettörvény etikai követelményeinek megfelelő kereteken belüli jogosultságát nem szabad feladni. Ugyanakkor viszont meg kell kísérelni az újrafogalmazást. Ennek első lépése nyilván az lesz, hogy nem ragaszkodunk az „örök törvény" fogalmához.8 Ez ugyanis fölösleges megkettőzésnek tűnik. Elég, ha a Szentírás alapján „örök Törvényhozóról”9 beszélünk és az Ő törvényeiről, melyeket a kinyilatkoztatásban és az emberi szívbe írva kaptunk. Ami az „emberi természet" értelmezését megnehezíti A természettörvény kritikái nyomán joggal hivatkozhatunk arra, hogy a terminus mindkét szava problematikus. Baj van a „törvény" jelleggel, hiszen nincs tételesen megfogalmazva, bár könnyen belátható etikai alaptételekhez juthatunk általa. A fizikai törvényekhez pedig nem hasonlíthatjuk, mert azokhoz mérten túlságosan megfoghatatlan (nem lehet például képletekbe foglalni). — Problematikus azonban a „természet" szó is, amelyhez folyton hozzá kell tenni, hogy itt „emberi természetről” van szó. így értelmezték azt tulajdonképpen már a sztoikusok és maga szent Tamás is. Enélkül az „emberi természet” még túlságosan sokféle — s olykor nagyon ellentétes — megnyilatkozások forrása lenne. Ám az értelmes- ség megkülönböztető jegyével sem kapunk problémamentes fogalmat. Erre vonatkozólag két szempontot emelünk ki: az egyik régi és teológiai, a másik új és szociológiai. A teológiai eredetű probléma az ősbűnre vagy áteredő bűnre utal, melynek következtében az emberi természet megromlott. A megromlás mértékét most ne firtassuk (ez a katolikus és protestáns teológia „családi" vitája).10 Annyit azonban állapítsunk meg, hogy az ősbűnt követő személyes bűnök áradata — ez már történelmi tapasztalás, — őseinktől napjainkig alaposan megfertőzte az emberiséget, az egyes emberek természetével együtt. A nagy tanulság az, hogy tiszta emberi természet nincs, és Rousseau álma ebben a tekintetben illúziónak bizonyul. Az ember ugyanis rászorul a nevelésre, és nem csupán gyermekkorában. „Természetét” nem ajánlatos szabadjára engedni. Az emberi természet a bűn rombolását nem ismerő, eredeti tisztaságában — a paradicsomi állapot tulajdonképpen ezt akarja ábrázolni — számunkra elérhetetlen vágy marad, legalábbis létezésünk jelenlegi állapotában. Ha a tiszta és romlatlan emberi természet volna tulajdonunk, akkor nyugodtan szabadjára lehetne engedni az embert; hadd tegye, amit a szíve, illetőleg a természete diktál. Akkor hibátlanul ragyogna értelmünk az igazságban és szívünk zavartalan tisztasággal áradna ki a szeretetben. Akkor beteges hajlamok, fullasztó érzékiség, démoni hatalomvágy és a birtoklás, az önzés, az érdekhajsza ezernyi csábítása nem fonná be emberi természetünket. Akkor kimondhatatlanul is az evidencia erejével hatna és magyarázatra sem szorulna az etikai tétel: „Tedd a jót, kerüld a rosszat!", „Tiszteld az embert és ne használd eszköznek!", „Cselekedj értelmes természeted szerint!" stb. Ennek hiányában azonban — bár a megváltás kegyelme sokakban megtisztítja a romlott és beszennyezett emberi természetet, — nem beszélhetünk a „natura humana” zavartalan tisztaságáról és egységéről. A szociológiai vonatkozású probléma — ez egészen modern felismerés, — kapcsolatban van a teológiával. A lényege az, hogy az emberi természet idealizált egységét épp az ér- telmességből eredő eszmei manipulációk is veszélyeztetik, különösen a technikailag fejlett társadalmakban,11 ahol a legkülönfélébb eszmék szabad piacot kapnak. Vajon az emberi 85
