Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Természettörvény, vagy a "humánum törvénye"?

természet etikailag jó irányban fejlődik általuk? Külön probléma a manipulációk esélyeinek kérdése. Vajon manipulálható-e eszmék beoltásával az emberi természet, alapvető irányulása ellenére? Vajon az etikai értékjegyében objektivált eszme feltétlenül jó hatást fejt majd ki, vagy pedig rá kell bíznia magát a befogadó természetek erkölcsi kockázatára? Közismert jelenség ugyanis, hogy ha egy filmben a detektív a pozitív hős és a gengszter a negatív figura, az még nem jelenti, hogy a pedagógiai hatás is ennek megfelelő lesz. Hány olyan fiatal akad, akin egyszerűen nem fog az alkotó etikai szándéka, aki nem átall a film hatására épp a bűnözőkhöz hasonulni. Képes-e továbbá egy aszketikus eszme önmaga fölé emelni az embert? Egyáltalán: mi a határa az eszmei manipulációknak? S hogy a magunk háza táján maradjunk; helyes-e „természet-fölötti életről" beszélni; nem hitelesebb-e a „szuper- természet" szó (a latin supernatura), illetőleg a „fölemelt természet"?

A kérdések messzire vezetnek. Annyi azonban bizonyos, hogy ezen az alapon sem lehet problémamentesen beszélni az „emberi természetről”, mégha azt értelmes voltában gondoljuk is. Hogy valamilyen formában mégis beszélnünk kell róla, azt a következőkben próbáljuk megindokolni, anélkül, hogy részletekbe bocsátkozhatnánk.

Megújuló értelmezés, új terminológia

A természettörvény hagyományos fogalmát olyan viták környékezik a jelen korban, hogy ezekben egyességre jutni reménytelen várakozásnak tűnik. A vitáknak ugyanis legalább három ága jól megkülönböztethető. A hagyományos értelmezést valló és az újat kereső katolikus gondolkodók vitája mellett még mindig „családon belüli" a katolikus és protestáns teológiai nézetek (illetve etikai értelmezések) vitája; a harmadik ága a vitának a nem-keresztényekkel, illetve a nem-hivőkkel — például a marxistákkal — folytatott párbeszéd, amely figyelemre méltó gyakorlati eredményekkel járhatna (közös etikai értékek elismerése).

A keresztény gondolkodók vitája, illetve reflexiói általában megrekednek a természettörvény jelentésének értelmezésénél. Igaz viszont, hogy erre szükség van. Ezek a viták tisztázzák tulajdonképpen, mennyire bonyolult és sokrétű az „emberi természet” terminusának értelme: vajon az emberi természet alapvető hajlamáról (inclinatio naturális) beszélünk, vagy pedig annak kibontakozását mint folyamatot említjük, esetleg teljes kibontakozásában, mintegy ideális megvalósulásában használjuk a fogalmat? Aztán a „természetest” a „mesterségessel” (manipulálttal is) állítjuk szembe, vagy pedig a „természetfölöttivei”?12 Mindez észrevehetően annyira bonyolult és félreérthető, hogy csupán az új elnevezés segít, amely a megújuló értelmezést terminológiailag is tükrözi. Ez az új név pedig a „humánum törvénye".

Érdemes a szót „kísérletileg is" kipróbálni, hiszen jelentésével együtt benne van mintegy korunk levegőjében. Mint az emberi szinten való viselkedés igénye, behatolt már a mindennapok beszédmódjába is (vö. „emberséges bánásmód”; „Hát ember vagy te?!”; „Ember ilyet nem tesz” stb.). Kitapintható benne az erkölcsi vonatkozás éppúgy, mint a jogi. Asz- szociálhatunk a szóval kapcsolatban a „humanistákra” vagy a „humanizmusra”. S ezzel már az értelmes természetet értük el, sőt többet annál: benne lappang a szóban valamiképpen a szeretet is. Természetesen nem ringatjuk magunkat illúziókba. A „humánum törvényeiről” beszélve is előfordulhat, hogy éppen nem szerencsés vonatkozásokra terelődik a képzettársítás. Például akkor, ha a „humánumot” a „divinummal” szembenálló fogalomként értelmezzük, és ilyen éllel használjuk. S előfordulhat az is, hogy a jellegzetes emberi bűnöket és kicsinyességeket szintén a fogalom lényegéhez tartozónak véljük (pl. „Tévedni emberi dolog”; valóban az, de nem a „humánum” kiváltságai). Mindez azonban nem rontja le az elnevezés korszerűségét közérthetőségét és párbeszédképes voltát.

Nézzük most a konkrét következményeket. Az etikai alapelvek új elnevezésével és a korszerű megközelítéssel, melyet a következőkben szándékozunk megmutatni, lehetőség nyílik a hatásosabb párbeszédre, többek között keresztények és marxisták nézeteinek megvitatására.13 A „humánum” ugyanis nem elválaszt, hanem összeköt. A szót és annak jelentését mindkét fél úgy használja, hogy abban lényeges közös vonások fedezhetők fel. Az alapvető különbség abban mutatkozik, hogy az emberi természet törekvéseinek figyelembevételével a marxisták az „érdek” fogalmát veszik kiindulópontnak. Érdekekre azonban nem lehet „humánumot” közvetlenül ráépíteni. Az emberek és közösségek — ha puszta érdekeiket vesszük tekintetbe, — szemben állnak egymással. Ha az ember azonos volna ösztönös és anyagi érdekeivel, „homo homini lupus" Hobbes-i elve teljesen hitelesnek bizonyulna. Az érdek azonban fölemelkedik és kitágul a „humánum” által. Az emberi természet egyik alapvonása és kitüntető sajátossága ugyanis az értelmesség, amely fölemeli az érdeket. A nyers ösztönérdekből értelmesen képviselt érdek lesz. Másfelől pedig a „közösségi érdek” az, ami szublimálja az egyéni érdeket és tulajdonképpen már a szeretet vonalát képviseli;

86