Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - Felszabadulásunk 30. évfordulójára

FELSZABADULÁSUNK HARMINCADIK ÉVFORDULÓJÁRA

Harminc esztendővel ezelőtt a háború borzalmait átélt hazánkban — érthető módon — sokak lelkében ez a gyötrő kérdés élt és égetett: lesz-e még élet, lesz-e feltámadás a romhalmazban álló és — ami még ennél is rosszabb volt — ezernyi testi-lelki sebből vérző országban. Mi, akik akkor éltünk, személyes élmények alapján tudunk minderről a mának fiataljai számára szólni. Azok előtt, akik szinte kétkedőén hallgatják szavunkat. Ez érthető is. Harminc év nagy idő, és ami akkor történt, az ő számukra régen volt, már történelem.

Harminc év valóban nagy idő, és a szónak megszokott értelmében nem is „jubileum", hiszen a 25., 50. és 75. évfordulókat szoktuk általában így nevezni. Mi, hivő katolikusok, mégis jubileumként könyveljük el felszabadulásunk harmincadik évfordulóját. Annak, mert az üdvtörténet során, már az ószövetségi időkben is „Jober’-évet, jubileumot ült Isten népe. És ez mindig a felszabadult örömnek és kiengesztelődésnek éve volt. Olyan esztendő, melyben különös módon kellett fáradozni azon, hogy lebontsák a szegények és gazdagok közti ellentéteket, hogy felszabadítsák a rabszolgákat, hogy érvényre juttassák a szociális igazságosságot, — röviden: hogy „szent” évet ünnepeljenek. Ilyen rabszolgasorban élőket, szegényeket felszabadítóvá, a szociális igazságosság elmélyülő folyamatának kezdetévé vált az 1945 tavaszán, éppen húsvét napjaiban elkezdődő és nemzetünk életében új korszakot indító dátum: április 4-e.

Tudjuk, voltak akkor csüggedők és borúlátók is. Akadtak szép számmal, akik — hogy nemzetet, hazát „mentsenek" — külföldre távoztak. Egyesek talán azzal a titkos vággyal tették ezt, hogy majd „fehér lovon” hazatérve visszafordítsák a történelem feltartóztathatatlanul előre haladó szekerét. Ma már az is tudjuk, — jóllehet ilyen próbálkozásokkal még napjainkban is találkozunk —, hogy sorsuk a honfoglalás óta emlegetett „gyászmagyarok" sorsává vált.

Természetesen sok minden mást is tudunk, és megtanultunk az elmúlt harminc esztendő során. Szemünk láttára új és más világ bontakozott ki. Az első években, évtizedekben még csak arra voltunk — joggal — büszkék, hogy eltakarítottuk a romokat, hogy új épületeket, hidakat emeltünk. Ma már ezekre kevésbé utalunk, hiszen ez az építő folyamat világszerte óriási méreteket öltött. Sokkal inkább kell rámutatnunk ma, harminc év távlatában arra, hogy az ország újjáépítésének, a fizikai és szellemi feladatoknak végzése során új szemléletmód, új szellemiség kezdett gyökeret verni és megerősödni az emberszívekben, az emberek tudatvilágában. A vezetésből, sőt a szellemi életből is kirekesztett néptömegek egyre inkább vallhatták magukénak azt a szabadságot, melyet a felszabadulás hozott meg számukra. Megízlelték, megértették ennek jelentőségét, és éltek is vele. Az ajándékként kapott szabadság egyre inkább felelősséget jelentett és követelő feladattá vált számukra. Ma, harminc esztendő után e felelős feladatvégzésben és munkavállalásban osztozik kart karba öltve, egymást támogatva a szocializmust építeni kívánó minden munkás kéz és gondolkodó, tervező, szellemi erőfeszítéseket vállaló emberfő. Új terveket szövünk, hogy tovább építhessük az eddig elért eredményeket. Mindarra, amely azoknak a valóban felszabadultságban megélt tavaszi napoknak, három évtizede első ízben megünnepelt felszabadulásnak köszönheti létét. Harminc esztendeje kezdett kibontakozni az az új társadalmi rend, melyben minden ember megtalálhatja egyéni tehetségének és a köz érdekeinek megfelelő kibontakozási lehetőségeit. Ma minden jóakaratú, szellemi és fizikai munkát becsülettel végző és a békés jövőt építeni kívánó ember joggal mondhatja el magáról: konstruktív tagja vagyok a társadalomnak, mert a holnapot, közös holnapunkat, a szocialista magyar társadalmat építem és szolgálom.

Ma is időszerű, amit a 25. évfordulón a Magyar Püspöki Kar deklarációjában olvasunk: a keresztény ember istenhivő ember, és „abban, ami történt, a Gondviselés művét látjuk, és mer; keresztények vagyunk, hálát adunk érte a Gondviselésnek. De hálát mondunk a Gondviselés történelmi eszközként szerepet betöltő, nagy áldozatait nem kímélő hős szovjet népnek, és a hazánk felszabadulásában részt vállaló népeknek, hogy a fasizmust megtörve, az élet új lehetőségeit szerezték meg számunkra. S ha áldozatot említettünk: meghatott hálával és kegyelettel kell gondolnunk mindazokra, akik felszabadulásunkért valóban életüket áldozták, azokra a név szerint ismert és névtelen hősökre, akik valóban testük és vérük lélekkel átjárt anyagát adták hozzá egy új — hisszük, hogy a megértésen és szereteten épülő — világ alapjaihoz.”

Az elmút harminc év során nagy átalakulásoknak lehettünk tanúi. Hazánk életében csakúgy, mint Egyházunkéban. A 2. Vatikáni zsinat egyértelmű tanítása, hogy az Egyház tagjai Istennek testvériségben egyenlő népévé kell, hogy váljanak. Csak az emelkedhet ki a népből, aki nagyobb szolgálatot vállal, több felelősséget vesz vállára. Az egyenlőség elve az újkor hajnalán „forradalmi" igényként jelentkezett, de ma már élő valósággá kezd válni az egy3