Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - Felszabadulásunk 30. évfordulójára

házi közösség életében, és azzá lett hazánk, népünk életében is. Csak az járhat elöl, az emelkedhet ki, az vezethet, aki többet vállal a munkából, a közösség szolgálatából, aki kiemelkedő módon mozdítja elő az emberi közösség szent értékeit és a béke ügyét.

Mi, hivő keresztények, nem csekély öntudattal, sőt büszkeséggel gondolunk vissza az elmúlt harminc esztendőre. Méltán tehetjük ezt, hiszen ami szépet és jót népünk alkotott, amilyen eredményeket felmutatott, abban nagyszámú hívőnek áldozatos munkája, fizikai és szellemi erőfeszítése mind bennfoglaltatik. Igaz ugyan, hogy a sztereotip antikommunista propaganda a múltban és jelenben egyaránt igyekszik elültetni a félelmet a vallásos emberekben, az istenhivők szívében. Igaz az is, hogy a gyümölcsöző együttműködés hívők és ateisták között nem alakul ki minden vonatkozásban zökkenésmentesen. Igaz, hogy a háború után a katolikus Egyház nem egy tagja még éveken át túlon-túl hozzákötötte létét a múlt félfeudális államához, társadalmi berendezkedéséhez. — Mindezen igazságok és tények azonban nem akadályozhatták meg, és ma sem akadályai annak, hogy hitünket megvallva, vallásunkat gyakorolva a hivő magyar ember — a költővel szólva — „különb legyen, mint apja volt." Nem ugyan abban, hogy jobban tudja felsorolni vagy idézni a katekizmus tételeit, hanem hogy állampolgári kötelességeit maradéktalanul teljesítve hűséges gyermeke maradjon Istennek. Abban, hogy gyermekeit a szocialista társadalomban nevelve és annak még erőteljesebb kibontakoztatása felé irányítva egyszersmind istenfélő, Isten parancsainak útját járó keresztényekké is alakítsa. A hivő ember — harminc év tapasztalata és tényei igazolják — éppoly lelkiismeretesen áll a munkapad mellé, éppoly pontosan végzi tervezői, kutatói és egyéb munkáját, mint nemhivő embertestvérei. Sőt — katolikus folyóiratban ezt kötelességszerűen mondjuk ki — munkavégzésben és békebiztosító törekvéseiben még egy motiváló többlettel is rendelkezik: nemcsak önmaga, a társadalom, hanem Isten előtt is számot kell adnia mindarról, amit emberi kötelességei feladatként reá rónak. Az Egyház hivatalos tanítása, „hogy a végső dolgokba vetett remény nem csökkenti a földi feladatok jelentőségét, hanem inkább új indítékokkal mozdítja elő teljesítésüket.” (2. Vat. zsinat: Az egyház a mai világban — Szent István Társulat 1967. 32.)

ünneplő gondolatainkat hosszan folytathatnánk. Röviden csak annyit szeretnénk még felemlíteni: harminc évvel ezelőtt a felszabadulás nemcsak a fasiszta elnyomásnak vetett véget, hanem új energiákat is szabadított fel. Ezeknek erejében kezdtük el annak idején az újjáépítést, és haladunk ma is tovább az építő munkának és a béke biztosításának útján. Ha visszapillantunk, megállapíthatjuk, hogy hazánk népe — benne a katolikus hívők is — megértették a történelmi hívó szót, a békés holnapot biztosító, építő munkára küldő felszólítást. Tudjuk, hogy kis ország vagyunk, de annak is tudatában vagyunk, hogy egy nép erkölcsi értékét nem a lakosság létszáma határozza meg. Nem, hanem az a belső meggyőződésből fakadó lelkűiét, amely áthatja az ember minden cselekvését.

Azt szokták mondani, hogy az Egyház a lelkek üdvéért van. a lelkek ügyét szolgálja. Ez igaz, de csak azzal a kiegészítéssel, hogy ha nem feledkezik meg a földi értékek tiszteletben tartásáról sem. Ezeknek az evilági értékeknek, — amint a 2. Vatikánum tanítja — sajátos autonómiájuk van ugyan, de ugyanakkor a hivő keresztények számára életet biztosíthatnak, az örök élet felé vezethetnek. A világ békéjének, a társadalmi jólétnek, a gazdasági és humanista értékeknek feltétlenül integrálódniuk kell a keresztény ember életében.

Felszabadulásunk harmincadik évfordulója legyen számunkra, katolikus hívők számára is jubileum: a hála, öröm, a felszabadultság, a remény és a béke ünnepe. Hála mindazoknak, akik elősegítették, hogy ezt az ünnepet megülhessük, öröm mindazon eredmények nyomán, amit elértünk. Töltsön el a felszabadultság érzése, mivel a hivő ember mindig Istennek szabadságra meghívott gyermekeként tud ünnpelni. Reménykedjünk, hogy az építő és a szocializmust kibontakoztató munka tovább is eredményesen fog folyni, és hogy ebben a munkában a jövőben is sok millió hivő ember veszi ki majd részét. Végezetül — bár a felsoroltaknak ez alapja és feltétele — békében ünnepelhessünk most és a jövőben is, hiszen a belső béke, a szíveknek-lelkeknek békéje és a külső rendnek és nyugalomnak békéje nélkülözhetetlen feltétele a további eredményes munkának.

Amikor belső meggyőződésből fakadó szavakkal igyekszünk leróni kegyeletünket mindazok iránt, akik e szép ünnephez elvezettek, de már nem érhették meg azt velünk, amikor megköszönjük Egyházunk és hazánk mai vezetőinek, hogy a jövőbe vetett reménnyel tekinthetünk az elkövetkező jubileumok felé, ugyanakkor a krisztusi felszólításnak is eleget akarunk tenni, mert megadjuk az Istennek, ami az Istené és a hazának, ami a hazáé. A hivő ember szemében az alkotó munka eredményei, a szociális igazságosság alapján álló fejlődés és az igazságos béke ugyanis nem csupán az embernek érdeme és műve, hanem egyszersmind az isteni Gondviselés áldásának gyümölcse is.

4