Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Nehéz esetek, nehéz emberek...

feltöltve figyelik a pap minden gesztusát, hivatalos hangjára pedig már eleve túlér- zékenyen reagálnak. Az oktató hangú vagy számonkérő fensőbbség pedig megerősíti az előítéleteket és végleg elidegenítheti a kopogtatókat.

Most néhány esetet szeretnénk megemlíteni, ahol a lelkipásztor nemértése, átélőképességének hiánya már alig helyrehozha- tóan elrontotta a dolgot. És egy elveszett hívőnkért járó felelősség alig egyensúlyozható ki 99 jól intézett esettel. Ez az oka annak, hogy a negatívumot is fel kell tárni, — sokat tanulhatunk belőle.

A nagynéni mondja el az esetet, aki művelt, még aktív dolgozó, egyedülálló özvegy asszony és napi áldozó: Bátyám fiát sokáig magam neveltem anyja betegsége miatt. Elsőáldozásra, bérmálásra is én készítettem elő. Szülei rendezett házasságúak, jóra törekvők, de nem gyakorló vallásosak. A fiú később otthon is rendszeresen gyakorolta vallását. Iskoláit elvégezte, katona lett és utána olyan iparvidékre került dolgozni, ahol távol van a község, távol van a templom is. Munkahelyén megismerkedett egy rendes kislánnyal, akit ugyan megkereszteltek, de tovább semmi vallási nevelést nem kapott. Polgári házasságot kötöttek. Egyszer az ifjú férj biztatására elmentek egy közeli plébániára, de amikor megtudták, hogy az egyházi házasságukhoz az asz- szony elsőáldozása és bérmálása miatt hosszabb előkészület szükséges, az idő hiánya miatt lemaradtak. Pestre jövet mindig nálam szálltak meg, ilyenkor sokat beszélgettünk a vallásról, eljöttek velem a templomba és azt gondoltam, majd lassan megérlelődik az ügy. Közben itt Pesten megszületett a kisbaba, de az asszony életveszélyes állapotba került. Az egyik látogatáson bizalmasan megsúgta, hogy megígérte Istennek, ha felgyógyul és felnevelheti gyermekét, meqkeresztelteti és ő is fog a vallással foglalkozni. Amikor meggyógyult, a kismamát elvittem az én plébániámra, a saját gyóntatómhoz, hogy kérjük a gyermek keresztségét. A pap számomra egészen váratlanul, hivatalos hangon elutasított, hogy az ilyen szülőknél, ahol az anya még szentségekhez sem járult, a házasság rendezetlen, szó sem lehet keresztségről, mert nincs meg a qarancia a további keresztény nevelésre. Mi csak összenéztünk, hiszen jól tudta a pap, hogy én leszek a keresztanya, akinek szívemen fekszik a fiatalok vallási ügye, és másban is tőlem szoktak tanácsot kérni. Bár barátnőm ajánlott egy másik helyet, ahol szerinte megértőbb a plébános, jobban megoldotta volna a helyzetet, de engem lelkileg mindez megzavart és komoly aggályaim keletkeztek. Ha ugyanis ez a rendelkezés, akkor azt nem játszhatom

ki a másik plébánosnak kedvezőbb megoldásával. Bár a fiatalok itt is, ott is csak vendégek lettek volna. Ezek után sok megoldatlan kérdés kavarog bennem:

Nem lehetett volna az anya kissé félszeg jelentkezését és jószándékát mégis szülői akaratnak tekinteni (az apa teljes beleegyezésével történt a jelentkezés, de az távoli munkája miatt nem lehetett jelen)? Miért taszítja ki az Egyház azokat, akik keresztény nevelés hiányában — hogy ki a felelős, nehéz eldönteni, de mindenesetre nem ők — mégis valamiképp kifejezik a kereszténységhez tartozásuk óhaját?

Egy másik kérdésem az, hogy kinél van abszolút garancia arra, hogy meg is valósul ez a nevelés. Az adott helyzet jószándéka nem elegendő? Hány szülőt láttam, akinek évek során megváltozott a felfogása és magával vitte gyermekét is. Engem pedig itt személyesen ismernek és a fiatalokkal fennálló jó kapcsolatomat is tudják.

Ezek után az anya hazavitte gyermekét, azzal, hogy majd feljönnek a férjével és elmennek arra a másik plébániára. A legközelebbi találkozásnál azonban az anya már megkeményítette a szívét. Mondhatnám úgy, hogy a gyógyulásban kapott isteni kegyelmi vágyat kioltotta az elutasítás és most már szóba sem hozható az ügy. Az anya végül csak annyit mondott: Én közeledtem. Felajánlottam kincsemet, kicsinyemet, az Istennek hálából. Ezért mentem a kereszt- ségért és nem zárkóztam el a további feladatoktól. De ha nem kell, nem kell, nekünk így is jó . . . És ezt a véleményét nem tartja lakat alatt. Én sokat gyötrődöm azóta, de mennyire vagyok én felelős? — Az Ür Jézus maga így bánt volna a közeledővel?

És végül miért nem közlik írásban, vagy szóban a hívekkel, mi a konkrét rendelkezés? Vagy van egyéni kivétel is? Mit, mikor, hogyan lehet? — Az egyik helyen számításba veszik, a másiknál nem? Sajnos én gazdasági tervező, számszaki ember vagyok. Ott kell ismerni a pontos rendelkezéseket, mert a gyakorlat csak így irányítható.

Fiatal házaspár (az asszony 20, c férfi 23 éves) mondja el a következőket: Gyermekem már egy éves. Sokminden közbejött születése után: beteg volt, akkor kaptunk lakást és egyebek. Most férjemmel elmentünk a plébániára, hogy a gyermeket megkereszteljük. Első kérdése a papnak, gyakoroljuk-e hitünket? Én nem tudtam pontosan, mire gondolt, de őszintén megmondtam, hogy ritkán megyünk templomba, szoktam imádkozni, van Bibliám az édesanyámtól. (Utólag megtudtam, hogy a húgom a maga esetében füllentett, és így nem is volt további nehézsége.). A férjem nagyon zavarban volt, helyette én mond70