Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - A papságban szolgálók mindennapi élete

A teológiai tudományoknak is megvon a maguk szépsége

Vegyük ezt észre és gyönyörködjünk benne, igyekezzünk másokkal is megértetni: Miért szép? — ma számos népszerűsítő cikk igyekszik megmagyarázni a művészi ismeretekben kevésbé járatos embereknek is, hogy egy-egy műalkotás miért szép, vagy miért giccs. Igyekezzünk mi is a mi tudományunkat és művészetünket, a teológiának, hitünk tanításának szépségeit meglátni és felragyogtatni az emberek előtt.

Az embereknek mindig tudásunk legjavát kell adnunk. Ne sajnáljuk tőlük, hiszen azért kaptuk, hogy tovább adjuk. Próbáljuk meg az egyszerű, kevésbé művelt embereknek, a teológiában kevéssé járatosak számára is érthetővé és vonzóvá tenni hitünket. Ha minden tudománynak van „népművelője", miért ne lehetnénk mi a hit tudományának a népszerűsítői? A teológia valamilyen formája érdekli mindazokat, akik templomba járnak. A teológiára is lehet, sőt kell is nevelni az embereket. A puszta hagyományosság, a megszokottság, némi babonasággal keveredett gyermekkori ka- tekézis-emlék-töredékek, a meseszerű színe- ződésű bibliai ismeretek ma már nem elegendőek ahhoz, hogy valakit megtartsanak a keresztény hitben, s ahhoz még kevésbé, hogy ez a hit tovább fejlődjék és életképes legyen a mai kor különböző helyzeteiben. Az emberek megbecsülését fejezzük ki azzal, ha tudunk és merünk nekik komoly és mély igazságokról beszélni. Másokat tanítani csak úgy tudunk, ha magunkat is állandóan tovább képezzük. Teológiai önképzés és mások tanítása tehát állandó és élő, egymást állandóan erősítő körfolyamatot jelent, nem hiába tartia a magyar közmondás: „A jó pap is holtig tanul!”

A teológiai elmélyedés mellett az emberek mindennapi életéhez életközelségben kell maradnunk. Ma a klerikális válaszfalak mindenütt leomlóban vannak, — hála az isteni Gondviselésnek! Sokfelé szerzetesházakban megszűnt még a klauzura is, a legtöbb templomban levették a templom hajóját a szentélytől elválasztó rácsokat, amelyek eddig szinte jelképei voltak a hívek és a papság elkülönülésének. A legtöbb templomban ott van a szembemiséző oltár, a liturgiát, a szentmisét is ma már a hivő szemlélheti és a saját anyanyelvén hallhatja, mondhatja. Éppúgy, mint Péter apostol hirdette az első pünkösdi beszédét (ApCsel 2,6—13). A válaszfalak leomlásával a papnak ténylegesen is közelebbről kell megismernie hívei életét.

Ez az életközelség nem azt jelenti, hogy a világi és világias életet kritika nélkül elfogadjuk és magunkévá tegyük. Nem fogadhatjuk el a bűnöket és bűnös szokáso kát, nem tehetjük magunkévá a csúnya beszédet, világias önzést, anyagiasságot, pletykálkodást, intrikákat, irigykedést. Viszont: sok mindent meg kell értenünk. Meg kell értenünk azt, hogy az emberek az egész heti munka után fáradtak, és hét végén pihenni szeretnének. Vegyük tudomásul, hogy milyen nehéz akár csak egyetlen gyermeknek is a felnevelése. Lássuk meg azokat az édesapákat és édesanyákat, akik hajnali ötkor felkelnek, fél hatkor már kis gyermekükkel sietnek a bölcsődébe, majd a munkahelyre, és igyekeznek helytállni a munkahelyen, otthonukban is. Nézzük meg hajnalonként a munkába siető ezreket, az éjjeli műszakból hazatérő és fáradt, álmos embereket, és rádöbbenünk, hogy mennyire nem könnyű az élet minden frontján helytállni és jó kereszténynek lenni. Sokszor bizony, — ki kel! mondanunk, — mennyivel kényelmesebb ennél a papnak az élete! — Vajon példaképet találnak-e benne a templomba betérő hívek?

Jogosan és hitelesen csak úgy beszélhetünk áldozatkészségről és áldozatvállalásról, ha mi magunk is igyekszünk jó példát adni, és együttérezni velük. Egyes papoknak szokásává lett, hogy mindig csak szidják a mai fiatalokat, és csak a hibákról tudnak dörgedelmes beszédeket mondani. Ez nem helyes és nem felel meg sem a krisztusi, sem a papi lelkületnek. Azok a fiatalok, akik a beszédet hallják, tehát templomba járnak, rendszerint nem ilyenek, mint amilyennek az ifjúságot általánosítva lefestik előttük. Ezeket inkább dicsérni kellene, biztatni és bátorítani őket, a hitnek, a szeretetnek és a jó példának a szálaival Krisztushoz kellene fűzni őket. Nem elriasztani az embereket, hanem vonzani kell őket Krisztushoz, — a Jó Pásztor Szívével és sze- retetével. Könnyebb dörgedelmes erkölcsi prédikációkat tartani, mint komolyan elgondolkozni azon, hogy mivel lehetne a fiatalokat is megnyerni Krisztusnak. Ez nehezebb papi feladat, amely lelkiismeretvizs- gálatot, gondolkodást, áldozatot, szeretetet, felkészülést és sok-sok türelmet kíván. A teológiai elmélyülés tehát azért szükséges, hogy mi magunk is komoly lelki táplálékhoz jussunk és ugyanazt tudjuk nyújtani a híveknek. Az életközelség pedig nélkülözhetetlen, hogy szavunk ne pusztába kiáltó szó legyen, hogy megismerjük és megszeressük a híveket, jobban megértsük életüket, és jobban tudjuk őket szolgálni.

Ima-életünk és a szertartások

A pap Isten embere. „Szakmai felkészültsége" mellett szüksége van mély lelkiség67