Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - A papságban szolgálók mindennapi élete

re, imaéletre. Korunk technokrata szemlé­lete szerint a munka, a jócselekedetek, a tettek fontosabbak, mint az imádság. Igaz, Jézus a farizeusi vallásosságnál nagyobbra becsülte az irgalmasság tetteit; viszont őmaga nemcsak jót tett, hanem imádko­zott is és megtanította apostolait helyesen imádkozni. Amint helytelen az az irányzat, amely minden problémát csak az imával akar megoldani, mint az ilyen felhívás; Imádkozzunk a világ éhezőiért! — holott az éhezőknek „ételt kell adni”, — éppúgy egyoldalú túlzás lenne teljesen elhanyagol­ni az imát. Legyen a pap az imádság embere, éljen Istennel szoros és bensőséges összekötte­tésben. Ennek az Isten-kapcsolatnak egyik legfontosabb eszköze: az ima. Csak az ima segítségével közvetíthet a pap Isten és ember között, csak így lehet Istent és em­bereket összekötő hídverő (pontifex), híd, amely egyik pillérével benne gyökerezik az isteni valóságban, a másikkal viszont az emberi valóságra támaszkodik. Ima nélkül nincs lelki élet, lelki élet nélkül viszont a pap messze elsodródik Istentől és hivatá­sától, élete értelmétől és boldogságától. Csak úgy emelhet Isten felé embereket, ha nagyon erősen belekapaszkodik az ima ki­tárt karjaival az Istenbe, csak úgy vonzhat embereket Őhozzá, ha teljesen áthatja őt az Isten szeretetének mágneses ereje, csak így lehet Isten alkalmas élő eszköze, ha eleven benne Istennek az elveszetteket ke­reső, az élet feláldozására is kész jópász­tori szeretete. Mindez lehetetlen imádság nélkül, mert csak abban fejlődik ki öntu­datossá Isten és ember közt közvetítő szere­pünk. Az imádságos lelkiség kell, hogy meg­nyilvánuljon a szertartások végzése közben is. Papi működésem elején egyik vasárnap délelőtt két misét mondtam, prédikáltam, másik kettőn gyóntattam és már nagyon fáradt voltam, amikor még keresztelni hív­tak. Bizony a szertartások szövegét mono­ton hangon és fáradtan mondtam el. Utá­na figyelmeztetett is a plébánosom: „Nézd, fiam, lehet, hogy te papi életed folyamán sok száz, sőt ezer gyereket keresztelsz, kí­vánom is, hogy úgy legyen! De az a szülő, vagy keresztszülő, aki a gyermeket elhoz­ta megkereszteltetni, lehet, hogy egész éle­tében csak egyszer vesz részt keresztelésen. Számára ez egy életre szóló élmény és ben­ne csak ez marad meg: ,na ez a pap is jól ledarálta a szöveget. Látszott rajta, hogy igencsak únja az egészet’." — Ezt a figyelmeztetést egész életemre megjegyez­tem magamnak. A szentmiséken, főleg most a szembemisézések idején, a keresztelése- ■ ken, temetéseken, esküvőkön és egyéb egy­házi szertartások alkalmával nem is gon­doljuk, hogy mennyire figyelik az emberek, hogyan végzi a pap a szertartást, hogyan mondja a szöveget. Látni akarják ebben is a pap bensőséges hitét, hivatása tanúsá­gát. Ezért nagyon visszatetsző lehet, ha únott arccal, figyelmetlenül monoton han­gon csak ledaráljuk az előírt szöveget. Vi­gyünk bele szavainkba és mozdulatainkba egy kis melegséget, egy kis személyes sze- retetet, a helyzethez illő együttérzést. Tud­junk örülni az örvendőkkel és sírni a sí­rókkal! Egyházi szertartásaink jelen formái általában szépek, jók, de még életszerűb­bekké, emlékezetesebbekké tehetjük szemé­lyes odaadásunkkal. Az egyházi funkciók­ban magát az Egyházat, magát Jézus Krisz­tust képviseljük és a Szentlélek kegyelmi közvetítői vagyunk. Legyünk egyéniségek! Az egyéniség kibontakozásának a főesz­köze: a szeretet, ami papi életünk fontos tényezője. Nincs más fegyverünk és esz­közünk, csak az Isten kegyelme és Igéje, és az Ö szeretete, amelyet állandóan árasz­tanunk és sugároznunk kell önmagunkból. Akkor leszünk jó papok, ha nagyon sze­retjük az Istent és nagyon szeretjük az em­bereket. Legfontosabb tényezője papi éle­tünknek, hogy legyünk az isteni szeretet emberei, és minden tettünkbe vigyünk sze- retetet: az irodai munkába is, a hívekkel folytatott beszélgetésekbe is. Mindenkihez az örök Főpásztornak, Krisztusnak szerete- tével kell közelednünk. „Életünket adni a juhokért”, — ez az elv a gyakorlatban sok­szor csak annyit jelent: legyünk nagyobb türelemmel, több belátással és megértés­sel az emberek iránt, merjük feláldozni időnket, kényelmünket, felborítani elterve­zett programunkat és ne sajnáljuk az em­berektől mosolyunkat, közvetlen szavainkat, — egy kis többlet-munkát, egy kis többlet­fáradságot. A krisztusi szeretetet csak ak­kor sugározzuk az emberek felé igazán, ha felszítjuk ennek a szeretetnek: a hivatás­nak a kegyelmét magunkban. Merjünk egyéniségek lenni! Mint fiatal papnak egy prédikáció után az egyik hivő tanácsolta, hogy ne utánozzak senkit, bár mindenkitől lehet valamit tanulni, de való­jában adjam önmagamat! A kereszténysé­get mindenki egyéni módon éli meg és éli át. Nem arról van szó, hogy különleges, szélsőséges tanokat hirdessek, hanem hogy úgy hirdessem Krisztust és az Ő tanítását, ahogy azt én megélem, úgy tanúsítsam ke­gyelmét, ahogy engem megszentel. Meg­látásaimat merjem másoknak továbbadni. Ide is vonatkozik Jézus mondása: „Nem azért gyújtják meg a lámpát, hogy véka 68

Next

/
Thumbnails
Contents