Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Fuchs, Josef: Vita a felbonthatatlan házasságról
két keresztény között megkötött, de „el nem hált" házasság esetén. Ott, ahol a házastársak egyike, vagy mindkettő nemkeresztény, akkor, ha az egyik félnek az újabb házassága a keresztény hit előnyében történik. Egyetlen eset van, amit nem bont fel az Egyház: a két keresztény közötti elhált szentségi házasságot. A döntő kérdés, amiről a vita folyik az, hogy kellően megalapozott-e ez a feloldhatatlanság, és semmi módon nem lehetséges, hogy azt egy új, jogilag elismert élet- közösség kövesse? Jézus és az Újszövetség tanítása J. T. Noonan felhívta a figyelmet, hogy az egyházi hagyomány csak Aquinói szent Tamás óta kutatja módszeresen a házasság felbonthatatlanságának a kérdését, — mindaddig kizárólag Jézus szavai voltak az irányadók. A múltban mindenesetre, főleg hitvédelmi indítékkal, a válás és az újra- házasodás kizárására törekedtek. A mai tudományos exegézis a Szentírás áthagyományozott szavaiban különbséget tesz a jézusi kijelentések és az ősegyház gyakorlata között. A szinoptikusok tanítása szerint (Mk 10,2—9; Mt 19,3—8) a farizeusok állásfoglalásra késztették Jézust a mózesi házassági jogrenddel kapcsolatban, amely előírta, hogy ha a férfi feleségét elbocsátja, adjon neki válólevelet. Jézus nem mélyedt bele a jogrend magyarázatába, csak annyit mondott, hogy ez a törvény tükrözi az emberek „keményszívűségét", mivel nem tartanak ki a házassági hűségben. Tehát Jézus törvénymagyarázat helyett a keményszívűség ellen emel vádat, mert az ad okot ilyen rendelkezésekre. Azután hivatkozik Istenre és a teremtés rendjére, amelyben az ember férfinak és nőnek van teremtve, és ezért lesznek egy testté. Az embernek ezt az egységet ápolnia kell és nem megszakítania. Ezért el kell jutnunk Isten országába, ahol Isten Lelke feloldja az emberek keményszívűségét, az emberek megőrzik a hűséget és már nem lesz szükség ilyen szabályokra. Jézus útmutatásai tehát éppen nem jogi válaszok voltak. Az ősegyház alakította a közösség jogrendjévé ezt a tanítást és Jézus szavaival megerősítve a házasság felbonthatatlanságára vonatkoztatta. Ámde jelen életünkben, bár már itt megkezdődött Isten országa, az általános emberi keményszívűség és korlátozottság nem szűnt meg, és mint már az első századokban is tapasztalták, a házasságok felbomlottak, mert az emberek hűtlenséget és egyéb súlyos bűnöket követtek el. Ezért kénytelenek voltak a közösségi élet rendezésére jogszabályokat felállítani Márk (10,10—12) és Lukács (16,18) szentírási részeihez kapcsolódva: a válást és újraháza- sodást házasságtörésnek tekintik, és az ilyen keresztényeket az Egyházban házasságtörőknek tartják. Máté „kivételi záradékát” (5,32; és 19,5) elfogadták: azokat az újraházasultakat nem tekintették házasság- törőnek, akiknek első házassága a másik fél házasságtörése miatt bomlott fel. Szent Pál Jézus parancsára hivatkozik: Az asszonynak nem szabad férjétől elválnia ... a férjnek sem szabad feleségét elbocsátania ... (1 Kor 1,7.10 sk). A páli közösségi szabály szerint, ha mégis elváltak, „az asszony maradjon férj nélkül, vagy bé- küljön ki férjével..." (1Kor 7,11). Pál kiemel egy sajátos esetet is: Ha az asszony kereszténnyé lett, és a nemkeresztény férj emiatt el akar válni feleségétől, az asszony ne ellenkezzék (iKor 7,12—16). A latin egyházban ezt a „páli privilégiumot” később nemcsak a válás, hanem az újraházasodás lehetőségének is értelmezték. A mai exegéták tehát éles különbséget tesznek a házastársak hűségének erkölcsi követelménye között, — ami Jézus paiancsa, — valamint a közösségi jogszabály között, ami a parancs megszegését követi. A szinoptikusok szerint: semmiféle újraházasodás sem lehet a válás után, mert az házasságtörés lenne (kivéve, ha maga a házasságtörés volt a válás oka). Szent Pál pedig megengedi a kereszténnyé vált asszonynak az újraházasodást, ha a nemkeresztény férje elhagyta. Kérdés, hogy a keresztény hagyomány ezt a rendet hogyan fejlesztene tovább? Itt nem részletezhetjük a házasság felbonthatatlanságának kétévezredes történetét, csupán egy-két mozzanatot emelünk ki. Az Egyház mindmáig ragaszkodott azon jézusi erkölcsi követelményhez, hogy a házastársaknak meg kell őrizniük a hűséget, és ehhez próbálta a közösségi életrendet alakítani. Az egyházatyák írásaiban akadnak utalások nehéz esetekben a válás, sőt az újraházasodás esetére is. A keleti egyház kezdte alkalmazni Máté „kivételi záradékát”, és így házasságtörésnél, sőt később más nehéz esetekben is — az üdv-ökonómia lelkipásztori elvétől vezettetve — megengedte a válást, sőt az újraházasodást is. A nyugati egyház inkább a különélést engedélyezte. De itt is ismerünk az első századokból olyan eseteket, amelyekben nem láttak az újraházasodás lehetősége és Jézus szavai között lényeges ellentmondást, így például a brit szigetekről származó, keleti hatást mutató bűnbánati könyvek bizonyos körülmények között megengedik a válást és újraházasodást. Ismeretes, hogy II. 61
