Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Gondolatok Pünkösdvasárnap, Szentháromság vasárnapja, Úrnapja, Jézus Szíve ünnepe és az évközi 7-10. vasárnap szentírási szakaszaihoz
Atya öröktől fogva egészen ismeri magát, felfogja végtelen gazdagságát, s a magáról alkotott kép tudatos benne, sőt ki is mondja. Ez a kimondott kép egészen benne marad, teljesen egy vele, mégis tőle van, tőle születik, mint Ige, mint Fiú. Az Atya értékeli, szereti, akarja azt a képet, azt a végtelenséget, amely a Fiúban tükröződik, s a Fiú ugyanazzal a szeretettel tekint rá visz- sza. Ez a kölcsönös szeretet ismét személyes és végtelen: annyira él, hogy ő a harmadik személy, a Szentlélek. A három személy tehát az egy Istennek, az egy isteni életnek a három én-ben való lüktetése. Ez az élet a legtökéletesebb, mert a végtelen értékek és tökéletességek cserélődnek ki a személyek vonatkozásában. Isten ezért öröktől fogva elég magának, boldogságát semmi sem korlátozza. Mégis meg akarta osztani létét és szere- tetét kifelé is. Azért teremtett világot. A világ annak a képnek a halvány kiadósa, azoknak a tökéletességeknek a vetülete, amelyeket az Atya a Fiúban szemlél. A világban az ember a legtökéletesebb kép. Ezért a Fiú is magára ölthette emberi természetünket! A megtestesülés azért történt, hogy a Fiú tanításával és tetteivel beletükrözze a világba az Atya szeretetét és irgalmát, s hogy érdemszerző életével és szenvedésével kiengesztelje a világ bűneit. A Szentlélek pedig azért jött el, hogy isteni szellemmel töltse meg ezt a világot. A Szentírás így foglalja szavakba ezt az igazságot: „Az Atya úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte" (Jn 3,16). „Azt, hogy Isten bennünk él, a nekünk adott Lélektől tudjuk” (Un 3,24). A Szentháromság titka tehát nem olyan sajátsága Istennek, amely csak arra való, hogy őt nehezebb legyen megérteni. Ez az ő felsőbbrendű életének a megvalósulása, s egyben annak a biztosítéúa, hogy teremtményei számára is az élet és a szeretet forrása legyen. Űrnapja (MTörv 8,2—3,14—16; 1Kor 10,16— 17; Jn 6,51—58) Az áldozati lakoma A jelkép szükséges eszköz ahhoz, hogy a személyek egymás felé kifejezzék gondolataikat és érzelmeiket. Isten mint világfeletti szellem is csak így közeledhetett, s az ember is csak szavakkal és tettekkel' jelezhette hódolatát. Az áldozatbemutatás mindig különleges vallási jelképnek számított. Az ember a felajánlott ajándékkal, a feláldozott állattal Isten uralmát akarta elismerni és jóindulatát megnyerni. S amikor áldozati lakomát rendezett, úgy gondolta, hogy valamiképpen az istenség látja őt vendégül és részesíti javaiban. A pogányok áldozatai csak az emberi vágyat fejezték ki, az ószövetségi áldozatok viszont előképei voltak annak az áldozatnak, amelyben már egészen benne volt a természetfölötti tartalom. Amikor Krisztus a kereszthalált úgy vállalta, mint áldozatot, akkor ott összefogta az egész emberiség imádásót, háláját, engesztelését és kérését. Ez az áldozat hatékony volt, hiszen a Fiú hódolt benne az Atya előtt. Az Atya kiengesztelődött általa, kedvét találta benne és meghallgatta a benne levő kérést. Krisztus azt akarta, hogy ez az áldozat állandósuljon a földön. Azért jelképekben eíővételezte az utolsó vacsorán. Istenfiúi szavával a kenyeret átváltoztatta áldozati testévé, a bort áldozati vérévé s megparancsolta, hogy az ő emlékezetére ezt adjuk áldozatul az Atyának. De ő a régi áldozati lakomát is kitöltötte tartalommal. Azért adta testét és vérét eledelül az oltáriszent- ségben, hogy szószerint is az Isten lásson vendégül bennünket. Olyan ajándék ez, amelyben benne van maga az ajándékozó. Olyan eledel, amelyet nem mi építünk bele a testünkbe, hanem amely minket alakít át: növeli bennünk a hasonlóságot ahhoz a Krisztushoz, aki meghalt bűneinkért és feltámadt üdvösségünkre. Amikor az oltáriszentséget imádjuk, arra gondolunk, hogy az a Krisztus van benne jelen, aki az Atyát képviseli, az Atya ereiével éltet és kormányoz, azért az előtte kifejezett hódolat az Atyának is szól. így a szentségimádás is folytatása annak a hódolatnak, amelyet Krisztus a kereszten bemutatott. Amikor pedig magunkhoz vesszük, mint lelki táplálékot, arra kell gondolnunk, hogy ő bevon bennünket saját életébe: „Amint én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az általam él”. A kapcsolatot még személyesebbé teszik ezek a szavak: „Ő bennem marad és én őbenne". Ez az ígéret azt fejezi ki, hogy az oltáriszentség felfelé egyesít Krisztussal, a fővel, s az ő kegyelmeit közvetíti. De van másik hatása is, amely oldalra, a hívők közösségére mutat: „Mi egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk.” Felfelé tehát szilárdítja létünket, mert Krisztushoz kapcsol, az emberek felé pedig erőt ad az egységnek, a szeretetnek és egymás segítésének a megvalósítására. 35