Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TÁVLATOK - A testvériség szentsége
lében a szeretet azt a szerepet tölti be, mint amit az Újszövetség más szövegeiben a reménység: a jövőt, a beteljesedést idézi meg, „Isten látását” elővételezi. János a fény-szimbolikával ezt így fejezi ki: „A sötétség már elmúlt, az igaz világosság már ragyog. Aki azt mondja, a világosságban van és gyűlöli testvérét, az még mindig a sötétségben él. Aki szereti testvérét, a világosságban marad” (IJán 2,8—10). Nem a szavakon, még csak nem is a melldöngető hitvalláson múlik tehát, hogy „Istenben” él-e valaki, hanem az életen, a tetteken — a szolgálaton. Mélységes lel- kiismeretvizsgálat forrása ez a szelíd és mégis oly kemény jánosi igazság. Különösen akkor, ha a modern kor „szamaritánusaira” — azokra a nemhivőkre gondolunk, akik önzetlenül tesznek nap nap mellett oly sokat társaikért. Nem tűnünk-e sokszor ószövetségi „papnak” és „levitának” mellettük? — Csak a szó és a tett egysége által’ valósulhat meg, hogy a testvériség szentségének „vételében" is „napi áldozok" legyünk. A közösségben A testvér-szolgálat szentségéről nem alkotnánk teljes képet, ha csak az egyedi embertársi kapcsolatokra vonatkoztatnánk. Az az „embertárs” — írja Jossua tanulmánya végén —, aki az „Úr szentsége”, nem egyszerűen az ember mint individuum, hanem az ember mint társas lény. Különösen napjainkban láthatjuk, hogy a világtársadalom nyomorán, igazságtalanságain lehetetlen úgy enyhíteni, ha csak alkalomszerűen segítünk azon, aki éppen elénk vetődik. Az életsorsok annyira összefonódnak, hogy csak a társadalom építményén belül kifejtett közös tevékenységnek, emberfelemelő munkának van esélye tényleges eredményre. A „felebaráti szeretetnek” — és így a testvériség szentségének — gyakorlását is ma elsősorban ebben a társadalmi összefüggésben kell értékelnünk. A segítségre vagy „irgalmasságra” rászorulót mindenekelőtt azokban kell meglátnunk, akikért — az élet egyik talán egészen jelentéktelennek tűnő részletkérdésében — dolgozunk, akikkel nap nap mellett, munkánk során összetalálkozunk. Harvey Cox hívja fel figyelmünket híres könyvében (Az Isten nélküli városban), hogy a modern nagyvárosokban az embertársi viszonyok lassan tisztán-funkcionálissá válnak, nem jutnak el az igazi emberi kapcsolat kialakulásáig. Éppen itt lehetne jelentősége annak a többletnek, amelyet számunkra, keresztények számára a tudatos szolgálat jelent. Igenis szolgálatnak és segítségadásnak kell tekintenünk napi munkánkat is, nem csupán pénzkeresetnek vagy üzletnek. Abban a korban — írja Karl Rahner (Schriften zur Theologie, VI. 297. o.) —, amikor bármiféle szentről, isteniről beszélnünk már-már lehetetlen: a teljesen evilágivá lett világban egyedül a testvérszeretet az, amely közvetíti embertársaink számára a felfoghatatlan Istent. — Ez adja a „testvériség szentségének” egyedülálló jelentőségét. Ha a szeretet az, amellyel „egészen betöltöttük a törvényt”, akkor konkrét, gyakorlati (és ezért társadalmi) megvalósításában a teljes jelenlétet szolgáljuk, előkészítjük az „Isten mindenben” távlatát. (cselényi) Hogyan is írhatnám le, milyen a boldog keresztény házasság? Egybeköti az Egyház, erőt ad neki az áldozat, s maga az Atya adja meg a jellegét... Milyen szép kapcsolat: két hívőnek egy a reménye, egy az odaadása, egyforma az életmódja, egy és ugyanaz a szolgálata! Testvérek, szolgatársak ők; sem testben, sem lélekben nincs különbség köztük, — ők ketten valóban egy test. Ahol egy a test, egy a lélek is: együtt imádkoznak, együtt borulnak térdre, együtt böjtölnek. Egymásnak tanítói, figyelmeztetői. Elviselik egymást. Együtt vannak az Isten Egyházában, együtt az Úr asztalánál, együtt a gyötrelem órájában, együtt az üldöztetésben, együtt az örömben. Titkuk nincs egymás előtt, nem térnek ki egymás elől, nem lesznek terhére egymásnak. Együtt határozzák el, hogy most betegeket látogatnak, rászorulókat támogatnak. Panaszszó nélkül adnak alamizsnát, zokszó nélkül hoznak áldozatot. A keresztény életnek semmi sem áll az útjában — nem kell titokban keresztet vetni, az áldó imádságot nem kell némán magukba fojtani. Együtt énekelnek zsoltárokat és himnuszokat, együtt serénykednek, ki tud szebben énekelni az Úrnak. Ahol Krisztus ezt látja és hallja, igazán örül. Az ilyeneknek adja az ő békéjét. Ahol ketten együtt vannak, ott van ő is közöttük, s a gonosznak nincs helye.. . Tertullianus (160—220 körül): Ad uxorem II, 8, 6—8,9. 3 TEOLÓGIA 33
