Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FIGYELŐ - A sírók boldogsága
biztonságának oltalmazója és visszaszer- zője volt a zsidó nép tudatában a megtérés. Ahogy Jézussal távlataink az örökkévalóságba tágultak, a megtérés is örök életünk munkálója, örök hazánk biztosítója lett. Nyilvános működése kezdetén Jézus a megtérést az örömhír hivő elfogadásával kapcsolta össze, nyilvános működése végén pedig a bűnbánat könnyeit szükségesebbnek mondta, mint a sírást az ő kál- váriás útja fölött. A megtérésben öröm ébresztgeti és öröm csitítja el a bánatot. A személyes találkozás — mert hisz a megtérés mindig személyes találkozás — első öröme mélyülni akar a másikkal való azonosulás útján. Ennek az útnak egyik kikerülhetetlen fordulója az önmagunkra reflektálás a másik személy valóságának tükreben. Itt leselkedik ránk a bánat. A magunk akarását magunk tagadásával keveri össze, és figyelmeztet, hogy a szintézist csak a magunk odaadása teremtheti meg. Az odaadás útja belső változások szakadatlan sorozata. Életfelfogásunk és a belőle fakadó gyakorlat megváltoztatása visz tovább az azonosulás felé. Magunkat valósító egyéniségünk így teljesedik ki szerető, szolgáló, másokat valósító és másokban valósuló személyiséggé. A bűnbánat szentségében Jézus kínálkozik ezen az úton segítő társunknak. A megnyílás Jézus felé megnyílás az öröm felé is. Szentség-felvevő és kiszolgáltató gyakorlatunkban éppen ezért tudatosan törekednünk kell a személyiségérlelő öröm megta- lálására-megtaláltatására. Gyakran sírásra késztet evilági élethelyzetünk is: nyomor, társtalanság, betegség, egzisztenciális válság stb. Jézus fülei nyitottak voltak erre a sírásra is. Sőt, Isten világából azért jött közénk, hogy örömhirdetője, vigasztalója legyen az ilyen síróknak. Együttérzésből néha kicsordult az ő köny- nye is. Máskor részvéte kenyéradásban, tanításban, gyógyításban nyilvánult meg. Jajt mondott azokra, akik elviselhetetlen terhek alatt görnyesztik mások vállait, másokat könnyre fakasztanak. Dacos ellenállásra, visszaütésre mégsem mozgósított. A földi élet keretei közt lehetséges megoldást nem a régi világ tatarozásában, hanem új világ építésében látta, ahol mindenki százszor annyi emberi megértést, szeretetet kap, mint amennyit adott az elhagyott régi. Kötelességül hagyta övéinek, hogy minden emberi baj mellé segítő és együttérző társként álljanak oda. Az evilági bajainkból fakadó sírás a társra találásban és értékrendszerünk átalakulásában jut el a vigasztalódáshoz. Ez nein jelenti azt, hogy minden nehézségünk megszűnik. Csak azt, hogy amikor biztató emberi tekintettel, megértő kézszorítással, segítő készséggel találkozunk, élményvilágunkban máris csökken problémánk súlya. Ha tárgyi megoldást nem is mindig sikerül jóakaratú embertársainknak találni, felénk fordulásuk feléjük fordulást eredményez. A társra találás élménye hangulatunk sötét színeit élénkebbekkel elegyíti. Talán így magunk is könnyebben találunk megoldást, mert a kilátástalanságérzésünk fellazult, így értékrendszerünket a tárgyi értékek felől a személyi értékek felé tolja el. Ez az eltolódás előrelépés az örök élet boldogsága felé, de örömeivel teleszórja már evilági életünket is. Átalakít és arra késztet, hogy mi is a sírók vigasztalója legyünk, Örömszerző sírás mások miatt A születés és halál közé szorult időt csak személyes vonatkozásaink tudatos vállalása és megélése érlelheti teljes értékű emberi életté, örömszerző sírásaink valameny- nyien ebben az érlelődésben formálódnak. A személyes vonatkozásokban ki kell lépnünk magunkból, hogy találkozni tudjunk a másikkal. A magunkból kilépés azonban kockázatos. Hátha a másik, aki felé szere- tetben megnyílunk és akihez odalépünk, nem nyílik meg felénk, csak magába akar építeni, használható holmiként felhasználni és eldobni. A könnyfacsaró élmények számtalan oldalról leselkednek ránk és únos-úntalan sírásra fakasztanak, míg elvesztett életünket megtaláljuk az örökkévalóságban. Sírunk, mert úgy érezzük, nem tudunk eléggé szeretni: képtelenek vagyunk lemondani saját magunkról; nem tudunk hatékony eszközt találni a másik segítésére vagy megmentésére; nem tudunk megálljt parancsolni betegségeknek, elemi csapásoknak; nem tudunk örök életet biztosítani senkinek itt a földön ... Sírunk, mert úgy érezzük, nem szeretnek minket eléggé. Sírunk, mert a megélt szeretethez képest csak szegényes, szinte kifejezéstelen jelzéseink vannak. Sírásunk végül is örömöket érlel. A mások miatt való sírás hantja le rólunk önössé- günk burkait. Újból és újból más és más szempontból lesznek fontosak és egyre fontosabbak mások. Velük törődő gondunkban lassan már nem is a hozzánk eljutó visszhang lesz a döntő, hanem az, hogy nekik jó legyen. Ahogy elfogadva le tudunk mondani róluk; ahogy el tudjuk fogadni számukra jónak azt, amit ők annak tartanak; ahogy egyre inkább biztosítani tudjuk, hogy szeretetünkben megőrizzék személyi szabadságukat; úgy lesznek egyre inkább a mienk. Ez a gazdagság úgy lesz a mienk, hogy őket semmitől sem fosztottuk meg. Ez a gazdagság sírásunk legörömösebb vigasztalása. 247
