Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FIGYELŐ - A sírók boldogsága
egymással feleselő emberi vágyak végigkutatják az általunk elérhető egész valóságot, hogy utat építsenek a végtelen felé. A vágyban felismerés és kívánság ölelkezik össze. A felismerés jónak ítél valamit, a kívánság elérendőnek, megszerzendőnek vagy valósítandónak. Lehet, hogy téves az ítéletünk: lehet, hogy csak nagyon részleges, vagy kizárólag csak számunkra jó, amiről szó van: mégis a jóra vonatkozó ítélet szükséges, hogy belőle vágy fakadjon, és ebből törekvés szülessen. A törekvés feszítő ereje juttatja célba a vágyat, szerzi meg a megkívánt jót: egyiket a másik után. Sokszorosan zsákutcába jutva, korábbi ítéletünket és így eredeti irányvételünket folytonosan módosítgatva, változtat- gatva állandóan útban vagyunk valami jó felé. Vágyaink motorját nem lehet soha kikapcsolni, mert a boldogság mágnesessége mozgatja. A boldogság pedig a minden jót magában egyesítő tökéletes állapot. Isten és a hozzá jutottak állapota ez. De a földi utakon jóró ember szemében is megcsillan az öröm, amikor elér egy-egy kívánatos jót. És ez az öröm Isten boldogságának rokona lehet. De lehet az is, hogy csak hamis értékrendszerünk káprázata csupán. Igazi és hamis örömeinket a bennük megragadott jó alapján lehet szétválasztani. A jó a valóság legalapvetőbb megnyilvánulása. Valóságon nem puszta létet értünk, hanem a létezők meghatározott rendjét, amelyben a másra rendeltség dinamizmusa mindent és mindenkit a vonatkozások hálózatába sző. Az embernek tudatosan kell megnyílnia a vonatkozásokban, vállalnia rendeltetését, megtalálnia élete értelmét: tudatosan kell törekednie a jóra. Adott azonban az ember számára az a szomorú lehetőség is, hogy tudatosan bezárkózzon. Nem jut el már hozzá egy testvéri mosoly sem, nem veszi észre más kicsorduló könnyét, nem vár szorongva-örül- ve többé már egy emberi találkozásra sem; csak annak örül, hogy vagyonát gyarapította, ellenségén bosszút állhatott, ve- télvtársát sarokba szorította ... Ezek a hamis örömök. Emberi adottságaink közé tartozik, hogy képesek vagyunk arra, hogy a valósághoz igazodjunk. Ha tudatosan örömre akarjuk nevelni magunkat, el kell fogadnunk a valóságot: igaz örömöket csak az önmagunkból való kilépés, mások felé való megnyílás teremhet, ló is, sajnálatos is, hogy erősen tapadunk örömeink forrásához. Jó annak, aki az öröm ízeit az önzetlen szeretet- ben kezdte meg kóstolgatni; sajnálatos annak, aki megszokta, hogy önzésében találjon örömöt. Annak a változtatás ijesztő, ennek a változtatás ígéretes lehetőségével azonban számolni kell. Sírás és öröm örömeinket keresgélve únos-úntalan bánatba ütközünk. A bánat legnyilvánvalóbb jele a sírás. Jézus boldogoknak mondta a sírókat, de beszélt boldogtalan sírásról is. A zárt ember sírása ez. Elszigeteltségből, kívülrekedtségből fakad. Aki nem szoktatta hozzá magát, hogy ráhangolódjék mások könnyeire vagy ünnepi örömére, az csak a társtalanság kapott gúnyájában tud megjelenni az embertestvériség nagy szeretei- lakomáján. Magábazártságának vigasztalhatatlan sírását fogcsikorgatás kíséri. Elsötétül előtte minden ragyogás. Fizikailag bármennyire is mások körén belül van, kívülre szorultnak érzi magát (Mt 22,11—14). Ezt a boldogtalan sírást a hamis örömök táplálják. A senki emberfiára tekintettel nem lévő kapzsiság, a mindenkit maga alatt tudni akaró gőg és a mások rovására szerzett gyönyör a leggyakoribb megjelenési formája. Ezek zsongítják ideig-óráig a magány kínzó fájdalmát és ösztönöznek a még magányabb magány felé. Nagyon gyakran ott fészkelődik ez a sírás a keresztény életelvek mindenre elszánt elkötelezettjeinek szívében-lelkében is. Talán észre sem veszik, mikor lendül át eszmékért rajongó megszállottságuk az elembertelene- dés útjára. Életük egy fordulóján azonban biztosan rádöbbennek arra, hogy megfagy a mosoly körülöttük, hogy mindenki rejtegeti bánatukat előlük, hogy senki sem meri nyíltan képviselni a véleményét előttük. Ez a rádöbbenés talán felkínálja a lehetőséget, hogy boldogtalan sírásukat örömszerző sírássá változtassák át. Az örömszerző sírás a nyitott ember sírása, amelyben a bánat feloldódást keres. Ez a keresés fokozza a nyitottságot. A jelen pillanat keserűségét hozzáméri a jövő lehetőségeihez. Sokszor még az örökkévalóság távlataiba is belesejt. A múló pillanat megsiratott veszteségét az élet elvesztésének keretébe illeszti és így örök életet érlelő termékeny veszteséggé formálja. Az örömszerző sírás nyitott az ember felé is. Kész elfogadni, hogy letöröljék köny- nyeit. Ez a készség találkozást érlel, amelyben önmaga átengedése és a másik elfogadása új örömök lehetőségeit nyitja meg. A találkozás örömei a megváltozás örömeinek útját egyengetik. Ezek pedig időben valósuló, boldogságot kereső létünk biztató ígéretei. örömszerző sírás magunk miatt A Szentírásban Isten sokféle emberi bánattal kezd párbeszédet, de csak egyetlen bánatra biztat: a bűnbánatra. Sorsformáló erő, katasztrófák megakadályozója, a haza 246
