Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FIGYELŐ - A sírók boldogsága
lag tanítják: az eukarisztia a halhatatlanság orvossága, kovásza. „Valódi étel" annak, aki belátja, hogy enélkül meghalna lelkileg, előleg arra, hogy ne haljon meg igazán: boldog egyesülés — ünnep. Nagy szent Bazil szavával a „8. nap" elővétele- zése, melyen nincs szükség világítóra, mert a Bárány fénye önt el mindent. „Láttuk az igazi világosságot" — énekli az Egyház a liturgia végén, így vallja meg a megkezdett végidőről szerzett hiteles tapasztalatát. „Imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot, mert ez üdvözített minket!" — mondja a hálaadó ima. Ahhoz, hogy ezt a mondatot megértsük, szent Pál gondolatát kell felidéznünk: Isten már feltámasztott minket és jobbjára ültetett. Kelet lelkisége sem úgy tekint a feltámadásra, mint valamiféle „más” világ távoli eseményére, hanem mint Krisztusban már jelenlévő valóságra. Hiszen Ö a Feltámadás és az Élet. Az áldozásban tehát belé testesül, vele egy testiélek lesz a hivő, feltámadásának tanúja, részese. — Érdemes itt arra gondolnunk, a legújabb eukarisztia-elméletek is Krisztus feltámadását tekintik az oltáriszentség létalapjának. (Vö. Nemeshegyi Péter: Az eukarisztia, Róma, 1975. 130. o.) így teljesedik ki a liturgia találkozásában a keresztény létezés titka. A menyegzői lakoma, ahová a hivő belépett, az isteni Is emberi nászává, belső egyesülésévé válik. Ennek a belső részesedésnek tere a liturgia, mely már-már tapinthatóvá teszi Isten országát. S ha ez az ország szent Pál szerint „öröm és béke a Szentiélekben", megértjük, miért lehet Krisztus testének vétele a Szentlélek kiáradása is: „Vettük a meny- nyei Szentlelket". A liturgiában Isten egész üdvgondozása valóság lesz a hivő számára. Aranyszájú szent János liturgiájának talán legszebb imája (az elbocsátás előtti papi ima) így foglalja össze ezt az üdvtörténeti látásmódot, melynek véqső gyümölcse a megváltottság öröme: „Krisztus Istenünk, ki magad vagy a törvény és a próféták teliessége, ki végrehajtottad Atyád egész üdvqondozását, töltsd be örömmel és vígságqal szívünket mindig, most és őrökkön-örökké”. Egyetlen kifejezéssel úgy mondhatnánk: a keleti liturgia központi gondolata a reménység. Feltétlen remény a világ és a történelem végső sorsában, melyet Krisztus már kivívott és nekünk megígért. Az újszövetségi teológiák közül nem is annyira Pál, mint János apostol teológiájára emlékeztet, aki nem is tesz különbséget hit (pisz- tisz) és remény (elpisz) között, mint szent Pál, hanem a jövőt jelenként éli meg: „Aki hisz, már átment a halálból az életbe” (vö. Horváth Tibor: A kinyilatkoztatás teológiája, Róma, 1975. 64. o.). A jövőbe tekintés azonban nem jelentheti azt, hogy a hivő közösség kiszakadhatna a jelenből, melyben él. A végső távlat felé való kitárulás annak megvallása, hogy az ember is, világa is folyton születőben van, sorsa teljesedőben van, az ember az, „aki lesz" (Bloch), ezért soha nem állhat le, mindig túl kell lépnie önmagán. E szemléletnek ki kell hatnia a hivő mindennapi életére, minden előbbrevivő mellett való kiállására, evilági elkötelezettségére is. Ezért küldi a liturgia a hivőt „vissza” a világba az elbocsátó szavával: „Békével távozzunk az Ür nevében”, mert hivatása a világ tovább-alakítására, tovább-bontakoz- tatására szól (Hasonló következtetésre jut Nemeshegyi, i. m. 142. o.). Úgy véljük, nem túlzott egyszerűsítés, ha végezetül azt mondjuk, hogy a keleti szertartás legfőbb lényeges mozzanatai mind a teljesség felé mutatnak. A „reménység teológiájának" korában nagyon is „modern” szemlélet az, amelyet keleti szertartásainkban magunkkal hozunk. Azért lehet ebben a liturgikus légkörben az egyházi év vagy annak legkisebb egysége is felszabadult öröm forrása, mert annak átélését követeli, hogy a megdicsőült Krisztus valóság számunkra. A templom kövei, a kozmosznak az a része, melyet magába ölel, — a kenyér, a bor, az olaj vagy víz — s az oda sereglett hívek mind-mind ennek a jelenlétnek befogadói, a végső átalakulás kezdetei. A liturgia örömünnepe már a „le nem clkonyodó nap” városa. Krisztusban, a nagy „átmenetben” (pászka) elkezdődött a „jövendő világ”, általa minden miénk lett: „a jelenlévők és az eljövendők”, mi Krisztuséi vagyunk, Krisztus pedig Istené (1Kor 3,22—23). Cselényi István Gábor A SÍRÓK BOLDOGSÁGA A boldogság és öröm távlatai Az ember nem elég magának. Mikroszkóppal és teleszkóppal kutatja át a min- denséget. Kitárulkozik a végtelen felé. Mintha magába akarná építeni vagy át akarná adni magát neki. Tulajdonképpen mindegy is ez. Az abszolút geometria végtelenjében összetalálkoznak a párhuzamosok, Isten végtelenjében pedig kibékülnek egymással az ember magába építő és magát átadó törekvései. Addig azonban az 245
