Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sólymos Szilveszter: A bűnbánat-tartás új rendje az Egyház életében

ének. A közös bűnbánat után lehet gyónni a készenlétben álló gyóntatóknál és ilyenkor is közös hálaadás és áldás zárja a liturgiát.

Ezek a bűnbánati liturgiák nem azonosak a szentségi gyónással, nem annak pótlására valók. Jelentőségük mégis igen nagy, mert ébrentartják a bűnbánat szellemét a keresztény közösségekben, jobb előkészületet nyújtanak az egyéni gyónásra, segítik a lelkiismeret helyes kialakítását. Szükség esetén a bűnbánati liturgiát nemcsak papok, hanem világi hivők is vezethetik.

A Szentatya 1974. április 3-i kihallgatási beszédében különösen kiemelte ezt a bűnbánati formát: „A második forma a kollektív előkészületé, amelyet egyéni gyónás és feloldozás követ. Ez a forma összekapcsolja a közösségi és egyéni cselekedet kettős értékét, előnyét. A legjobb forma népünk számára ott, ahol megvalósítható...” (NOTITIAE 1974. 95—96).

3. Közös bűnbánat-tartás, közös teloldozással. — Lényegében az előző bűnbánati liturgia, amelynek keretében, amikor a hívek a bánatot kitejezik, általános teloldozásban részesülnek. Ez a lehetőség csak rendkívüli esetekre van fenntartva és feltételekhez kötött. Indokolhatja a hivők nagy száma, a gyóntató hiánya, stb.: ezekről egyes esetekben az adott országok Püspöki Kara jogosult dönteni. Első pillanatban nem találunk benne semmi újat, hiszen a Sacra Paenitentiaria már 1944-ben kiadott egy rendeletet, amelyek szerint Ordináriusok rendkívüli esetekben engedélyezhetik a közös feloldozást. 1972-ben pedig a Hittani Kongregáció „Normáé Pastorales” szabályzata a feltételek elbírálását a Püspöki Karokra bízta. Nem tagadható, hogy sokan ennél többet vártak, nagyobb „nyitást”. Ha pillanatnyilag még nem is látjuk, hogy a jövőben hová fejlődhet ez az intézkedés, már ma is jelentős szemléletváltozást jelent, mivel lehetőséget ad az általános gyónásra és közös {eloldozásra a bűnbánati liturgia keretében.

Az utóbbi idők történeti kutatásai rámutattak arra, hogy az idők folyamán a penitencia szentségének milyen változatos formáival találkozhatunk. A XI. században kezdődött az a szokás, hogy a bűnöst a bűnbevallás után azonnal feloldozták és így lett a bűnbevallás, — a konfesszió — a gyónás urakodó mozzanata, Az elégtétel kérdése pedig — amit eredetileg a feloldozás előtt kellett teljesíteni — ezzel háttérbe került. Most tehát egy másik hangsúlycseréről szó van: szükség esetén a bűnbevallás a feloldozás után is történhet. A figyelem ezzel fokozottabban a bánat, a megtérés döntő fontosságára irányul.

Meg kell állapítani, hogy a gyónás mai formája annyira benne él az Egyház gyakorlatában és a hívek gondolkodásmódjában, hogy mostanában alig lehet várni valami gyökeresebb átalakítást. Ezen a területen vannak még vitatott dogmatikus kérdések is. — Mindenesetre a bűnbánati liturgiákkal egybekapcsolt általános feloldozás megadása terén világszerte folynak a kísérletek és tapasztalatgyűjtések. Az egyes Püspöki Karok a helyi viszonyok szerint különbözőképpen ítélik meg az általános feloldozás megadhatóságát. Míg az európai országokban általában nem látják szükségesnek, egyes dél-amerikai, afrikai püspökök nagyon is időszerűnek érzik, és élnek is ezzel a lehetőséggel.

Az új Bűnbánati Rend főbb szempontjai

Az új Rend jellegzetességeit a következőkben foglalhatjuk össze.

— A bűnbánattartás eddigi egyedi és magánjellegéből ajtót nyit a közösség felé és hirdeti, hogy nemcsak a bűnben, hanem a bűnbánatban is szolidárisak vagyunk egymással.

—• Az új Ordo-t a többdimenziós szemlélet jellemzi: a keresztény megtérés, a bűnbocsánat több úton is történhet, nemcsak gyónással. Különösen fontos kiemelni a bűnbánati igeliturgiákat, amelyeket egyesek önmagában is helytálló bűnbánati formának tartanak. Az új Ordo formát ad ennek a megtérésnek, több mintát hoz megtartásukra és legjobb eszköznek tartja a bűnbánat szellemének kialakítására.

— A szentségben külön is méltó helyet kap az Isten igéje. Még az egyéni gyónás teljességéhez is hozzátartozik.

— Az új Rend igyekszik a bűnbánattartás bibliai szemléletét felújítani. Az Egyház bűnbánati formáiban, az ember reálisabb és józanabb megítélésében a Biblia iránya lesz a mértékadó. A kinyilatkoztatás Isten kegyelmi győzelmét hirdeti a bűnök felett. Csak ebből eredhet az igazi hittanítás, amely nem megszégyeníti és elítéli a bűnöst, hanem felmenti és felemeli. így az Egyház is felemeli a bűnöst. Isten bizalmát megerősíti bér ne. — Mert csak az tud megtérni, aki meg van győződve Isten szeretetéről. Az Egyház ezért mindig újból elénk tárja Isten kiengesztelődő akaratát. Az evangélium örömhíre: Isten irgalma tágasabb, mint az egyházi parancsok (vö. Karl Gastgeber: Pastoral der Busse, Lebendige Seelsorge, 1973/3. 146 o.).

21