Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FIGYELŐ - Sulyok Elemér: Az üdvösség örömhíre
alakítja kapcsöíataink szövevényes rendszerét. Arra ösztönöz minket, hogy egyre inkább azok legyünk, amiknek Isten előtt mondtuk magunkat. Persze, önmagunk megmutatása és érvényesítése énünk hatókörében, — halált is jelent. Meghalást mindannak, ami eddig fogva tartott minket, a felszínes élet immár viszonylagossá vált látszatvilágának. De az is természetes, hogy senki sem szeret önmagáért a halálért, a halál kedvéért meghalni. Amikor meghatunk bűneinknek, az sem önmagáért, hanem az életért történik, azért az életért, amelyhez viszonyítva amit eddig életnek tartottunk, az szinte halál. „Higgyetek!" Isten országa ajándék. Emberi teljesítménnyel ki nem érdemelhető, hanem csak elfogadható. Elfogadható megtéréssel és hittel. A megtérés elsősorban újjászületést jelent, a hit pedig annak éltető légkörét. Egyszeri megtérésünket ugyanis, bár egy életre szántuk, kísértések veszélyeztetik. Szinte napról napra ki kell mondani „igen”- ünket Krisztus meghívására. Állandósítani kell megtérésünket, mert olyan környezetben élünk, amelyben a sok „nem’’-et mondó kikezdheti elkötelezettségünk szilárdságát. Szükségünk van a hitre, amely a döntések útvesztőjében megerősíti egyszeri elhatározásunkat és átsegít a bizonytalanságokon. Az a hit, amelyet Jézus kíván: bizalom. „Hiszitek, hogy tudok valamit tenni veletek?" „Igenis Uram!" — felelték azok. Akkor megérintette szemüket és így szólt: „Legyen hitetek szerint!” (Mt 9,28—30) „Ami a képességet illeti, minden lehetséges annak, aki hisz” — mondja Jézus a néma, lélektől megszállott fiú apjának. „Erre a fiú apja fölkiáltott: „Hiszek, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,23—25) A qyógyítások után nem mulasztja el megjegyezni: „Leányom .. . hited meggyógyított” (Mk 5,34). Amikor elcsodálkozott a kafarnaumi százados hitén „megfordult és így szólt a kísérő néphez: „Bizony mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben!” (Lk 7,9) Jézus a gyógyítások alkalmával okítgatja a népet, nyitogatja a szemüket arra a csodánál is lényegesebb lelki-szellemi képességre, amellyel Isten országa felfogható. Az Istenre hagyatkozó bizalom ápolása számunkra is fontos, mert amint Jézus csodáinak ez a bizalom volt emberi feltétele, úgy Krisztus szavai befogadásának sem lehet más feltétele. A „Hiszekegy" ágazatainak hittartalmát úgy tudjuk igazán elfogadni életünket eligazító igazságnak, ha már felébredt bennünk a Krisztusra hagyatkozó személyes hit, amelyet a hitvallás első és utolsó szavának — a „hiszek”-nek és az ,,amen”-nek — az összecsengése fejez ki. Az „amen" ugyanis a héberben ugyanabból a tőből származik, mint a „hinni” szó (vö. Ratzinger, Einführung in das Christentum, 48. o.). A Krisztusba vetett bizalmas hit és az „ésszerű hódolat" (Rám 12,1) tehát nem egymást gyengíti, hanem egymást erősíti. Amint a kereket az abroncs és a küllők egysége teszi teherbíróvá, úgy a keresztény életet is a bizalom és az ésszerű hit érleli igazán életképessé. Ha ilyen nagy jelentősége van Jézus igehirdetésében az Istenre hagyatkozó bizalomnak, akkor érdemes tüzetesebben is megvizsgálni belső tartalmát és körvonalazni azt az emberi magatartást, amely egybevág vele. „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kisdedeknek jelentetted ki. Igen Atyám! így tetszett neked” (Mt 11,25). Jézus szavai nem azt mondják, hogy a bölcs és okos embernek nincs keresnivalója Isten országában. De azt igen, hogy örömhíre nem lehet alkudozás tárgya, országához nem lehet a pénzváltók és kufárok „megéri — nem éri meg" hamis, ravaszkodó számítgatásával közeledni. Az ő országa ajándék, és ezt az ajándékot csak a gyermek örömével lehet fogadni. „Ha meg nem változtok és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Egy alkalommal az utcán egy fiatal házaspárra lettem figyelmes, akik kézenfogva vezették 3—4 év körüli kisfiúkat. Egy óvatlan pillanatban a kisfiú erősen megfogta szülei kezét és bukfencezett a járda felett. Majd talpra ugrott és apja—anyja szeme közé nevetett. Szülei visszanevettek rá, és most már úgy bukfencezett, hogy pár lépésen keresztül fejjel a járda felett vitette magát. Möqöttük tetten érhettem az élet egyik legmélyebb titkát és kezdtek kifényesedni bennem Jézus szavai: „hacsak olyanok nem lesztek, mint a gyermek . ..” Igen, mert a kisfiú nem volt sem „bölcs”, sem „okos”. A bukfenc előtt nem kérdezte meg szüleit: „Ugye nem fogjátok elengedni a kezem? Ugye nem fogtok a földre ejteni?” A kérdések helyett egyszerűen a szüleire tekintett. Valahogy azzal a bizalommal, amellyel Jézus tekintett Atyjára, és nem a maga dicsőségét kereste, hanem az Atyáét (vö. Jn 8,50). Azután a kisfiú önmaga óvásával sem törődött. Nem aggodalmaskodott, hogy a bukfenc közben nyakát szegi-e, vagy sem. Óvadékokról, életbiztosításokról mitsem tudott. Egyben azonban bizonyos volt. Abban, hogy szülei szeretik. Amint Jézus is bizonyos volt, hogy az Atya szereti őt: „Senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya” (Mt 11,27) és „Az Atya szereti a Fiút és mindent megmutat neki, amit 237
