Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FIGYELŐ - "Nem keresnél, ha meg nem találtál volna..."
tesz” (Jn 5,20). — ,,önmagámtól semmit sem teszek, hanem azt mondom, amire Atyám tanított. Aki küldött engem, velem van. Nem hagyott magamra, mert én mindenkor azt teszem, ami neki kedves" (Jn 8,28—30). A kisfiú továbbá bizonyos volt abban, hogy a szeretetnek ebben a légkörében még „fejjel lefelé” is lehet élni. cs nem ebben volt halálosan bizonyos Jézus is a kereszten? Az Atyában megkapaszkodó „hite” ugyanis erősebb volt elhagyatottsá- gánál. Felkiáltása a kereszten, „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34) — megrendítő módon fejezi ki szenvedését. De még ezeket a szavakat is csak az Atyára hagyatkozó bizalom erőterében értelmezhetjük helyesen: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Az üdvösség örömhíre Az üdvösség öröme nem az esztelenül hajszolt pillanatok gyümölcse. Egyszóval nem a „világ” öröme, amelyet Heródes keresett, aki „Jézus láttára... igen megörült. Már régóta szerette volna őt látni, mert sokat hallott róla, és remélte, hogy valami csodát tesz szemeláttára” (Lk 23,8). Jézus örömét csak azok ízlelhetik meg, akik személyes kapcsolatba kerültek Vele. A farizeusok, akik a kívülállók józanságával, hűvös okosságával és bölcsességével mérték végig, falánk, borissza embert a vámosok és bűnösök barátját látták benne (vö. Mt 11,19). örömtelenek voltak, mert saját teljesítményeik, vallási „eredményeik” fogva tartották őket, és nem kerülhettek Jézusnak az egész embert igénybe vevő hatása alá. De mi magunk is mindaddig kielégítetlenül örömtelenek maradunk, míg megtéréssel és hittel Jézus vonzókörébe nem lépünk. Olyanok maradunk, mint az út szélén felejtett haszontalan kövek. Ha viszont engedjük, hogy Jézus kezébe vegyen minket és beépítsen „lelki templomába” (1 Pét 2,5), ha- szontalanságunk ellenére is hasznosnak érezzük magunkat. Távlatot kap egzisztenciánk, felismerjük rendeltetésünket, immár nem a Törvényhez, hanem Krisztushoz és testvéreinkhez igazodó helyünket. Ebben a távlatban örömünk nem ragad meg a pillanatnál, hanem életünk minden eseménye a leitámadás teljességével kerül vonatkozásba. Igaz, a szenvedés továbbra is szenvedés, a halál továbbra is halál marad, de elveszítéssel fenyegető jellegét a beteljesedésből fakadó öröm viszonylagossá teszi. Ezért indokolt tehát a figyelmeztetés: „ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük" (1Tesz 4,13), hanem „örvendjetek az Úrban szüntelen!" (Fii 4,4) Sulyok Elemér „NEM KERESNÉL, HA MEG NEM TALÁLTÁL VOLNA ...” Pascal egy gyötrelmes éjszaka után ezeket a szavakat hallja, és leikéből feltör a válasz: „Bizonyosság, öröm, öröm, béke, Jézus Krisztus Istene ...” Pascalnak szüksége volt erre a megtapasztalható isteni örömre, hogy el ne veszítse a bátorságát, mert egyike volt azoknak, akik félelmek és rettegések között üdvözölnek —1 írja róla Frangois Mauriac. Bár mindnyájan sokat félünk és gyakran szomorkodunk, mégis lelkünk mélyén ott él egy megtalált, de később elveszett örömnek emléke és az a remény, hogy egyszer újra véglegesen visszatér még a „boldogság madara.” Amikor mi keresztények Jézust örömünknek és reményünknek fogadjuk és valljuk, — az embereknek is, úgy szeretnénk őt bemutatni, mint üdvösségünk egyetemes és meghatározott Közvetítőjét. Ehhez nem elégséges Jézus történeti eseményeire hivatkozni, hanem a befogadó ember tapasztalatvilágát is meg kell fogalmaznunk. Ezért megpróbáljuk feltárni azt az emberi ősélményt, előismeretet vagy előtapaszta- lást, ami bennünk megfelel Jézus üdve utáni várakozásnak, — és mégis olyannyira általános, hogy minden ember öröme is lehetne. Korai boldogság-tapasztalat Az öröm az élvezetek, a kielégülés körébe tartozik és kíséri az ösztönös vagy tudatos közelítésünket a jó megszerzésére, megőrzésére. A jóra törekvő, a jót akaró képességünk: a szeretet. Az örömet tehát a jóban részesedő szeretet okozza, — tanítja szent Tamás (vö. STh II. II. q. 28. a. 3.). A szeretet sokféle lehet. Amikor a védtelen kis élőlény a meleg felé, a táplálék és az anyai védettség felé kapaszkodik, hogy létét biztosítsa, vonzódó szeretettel (amor) szeret. Később tudatosan is választ a jó és jobb között, s ekkor már választó szeretettel (dilectio) dönt. A nagykorú ember eljut odáig, hogy nemcsak megszerzi, amit szeretne, hanem adja, ingyen árasztja a jót. Ez az adakozó szeretető: a caritas. Az ember ezen az úton válik fokozatosan hasonlóvá Istenhez: Deus Caritas est! Az Isteris öröme az, hogy jóságában kiárasztja ön238
