Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FÓRUM - Mit várunk a prédikációtól (A Teológia ankétja)
„Hosszú évek gyakorlata után is elfoghatja a papot a szorongás, amikor hívei felé fordul és jól tudja, hogy hívei minduntalan újabb és újabb erősítést, lelki táplálékot várnak tőle, s neki ezt úgy kell feltálalnia, hogy az mindenki számára elfogadható és könnyen emészthető legyen. A tartalmas prédikációra fel kell készülni. Hogy hogyan, az már kinek-kinek egyénisége szerint történik. Vannak, akik még ma is régi prédi- kációs könyveket használnak, olyan ez, mintha avitt lapból korabeli érdekességet olvasnának föl. Múltkoriban egy szónok szent Lidvinának harmincéves bénaságát magyarázta hosszasan, valamint azt az áldozatosságát, hogy egy üdvözlégy árán sem mondott volna le betegségéről. Ezalatt a hallgatóság a nagy melegben kínosan fész. kelődött a helyén, — nem értette meg. A gyakorlat azt mutatja, hogy a prédikációhoz jobb forrásmunkát használni, mint vakmerő lendülettel rögtönözni. Még akinek tehetsége is van hozzá, csak egyszer-kétszer teheti meg, mert utána már csak saját szólamait ismétli. Van olyan pap, aki tudományos módon készül a prédikációra. A Szent- ■rás exegézisét, az egyháztörténet fejezeteit ismerteti, mivel „ilyent a hívek másutt úgysem hallanak.” A részletektől azonban elvész az áttekintése. A sorozatokra is ügyelni kell. Minden beszéd legyen önálló egész, mert a visszautalásokat az újonnan érkezők nem értik, sőt még a rendszeresen járók sem emlékeznek vissza rá. Ma gyakran a liturgikus rendelkezéseket taglalják, vagy filozófiai kurzust tartanak a vasárnapi ho- milia idején. Ezek legfeljebb meghökkentik a híveket, hogy mennyit tud a papjuk, de az igazi összefüggéseket aligha látják meg. Mások ugyan jól megvilágítják a vasárnapi evangéliumot vagy az aktuális szöveget, de pusztán a hangulatot fokozzák fel s elmarad a buzdítás a helyes cselekvésre. Sokszor saját emlékeiket idézik, amiket az idősebbek megkönnyeznek, de ha utánakérdezünk, nem tudják, voltaképpen miről is volt szó. A fiatal szónokok viszont gyakran az ellenkező végletekben mozognak, összefoglalnak egy szép eszmefuttatást, mint egy jó kollokviumon, de a mindennapi életről hallgatnak. A beszédek értékelésénél mindenesetre könnyebb a negatívumot kiragadni, mint a tartalmas, hatásos prédikáció receptjét megadni. A prédikációs készség fejlődésének éppen úgy. mint a papi élet más tényezőjének, az elszigetelődés a legfőbb akadálya. Kevesen járunk paptársaink beszédeire, akkor sem mindig tanulási szándékkal, hanem önigazolásul: Lóm, a másiké sem jobb az enyémnél! Vagy hogy: Ehhez sem járnak többen, mint hozzám! Mondanunk sem kell, hogy az irányított összehasonlítás nem is lehet tárgyilagos, és még kevésbé kérjük ki a világiak tanácsait. Az idősebbek nagyritkán segítenek a fiataloknak, viszont sok ifjú pap megmosolyogja a jóakaratú idősebb tanácsait, örvendetes tény azonban, hogy egyre több plébánián kialakulnak az igazi testvéri papi közösségek. Ezek egymást segítik: meghallgatják egymás beszédeit, magnóra veszik, hogy a kiejtésen javítsanak, a tartalmi pontatlanságot kiigazítsák. Beállítják az időt, és azon igyekeznek, hogy beszédük ne lépje túl a hívek figyelmi idejét. Minden pap jól tudja, hogy hivatása kegyelméhez tartozik az igét továbbítani op- portune-importune. A szentbeszédek hatóereje végső soron az életünkre utal vissza. Csak a szent papi élet erősítheti meg szavainkat, vagy ellenkezőleg, elhomályosítja a legjobb beszéd hitelességét is. Az igazi prédikáció nem lehet póz vagy szerep, mert életünkön át Krisztus életét közvetíti.” Miről szeretne hallani a hivő?- kérdeztük RÓNAY GYÖRGY-től: — Mit kívánna? Olyan szentbeszédet, amely szorosan kapcsolódik a liturgiához, valóban annak része szervesen is, azt értelmezi, magyarázza, annak „tartalmát” közvetíti, az olvasmányokat és az evangéliumot veszi témául, ahhoz ragaszkodik s attól semmilyen idegen területre nem kalandozik el. Ha tanít: azt tanítja és arra tanít; ha hitre akar oktatni: ezen át, ezzel, ebben teszi, A liturgikus olvasmányok a mise rendjében és az ünnep vagy vasárnap „tartalmában” összefüggenek; a hívek nagy többsége azonban a puszta hallomás után nem érti ezt az összefüggést: meg kellene teremteni, föl kellene építeni benne, és ehhez nem elég a fölolvasásra kerülő szövegek előtt néhány magyarázó mondat. A hivő ma — és ma sokkal inkább, mint bármikor — Jézusról akar hallani; arról a Jézusról, aki az evangéliumban beszél hozzá, és akire minden egyéb fölolvasott szöveg „evangélium- centrikusán" vonatkozik. Ezt kapja a hivő? Ha végigjárjuk templomainkat és végighallgatjuk a prédikációkat, sajnos nem válaszolhatunk egyértelműen igennel. A magasröptű teológiai eszmélkedéseknek éppúgy nincs értelmük a prédikációban (mert a többség számára nem foghatók föl), mint a tudományok terére való elkalandozásoknak, vagy az esetleges világnézeti hadakozásoknak; mindez csak elleplezi a hivő számára egyedül fontosat: Jézust. Ő az, akihez a papnak mindenki másnál jobban kell „értenie”. Azon, 232
