Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 4. szám - FÓRUM - Mit várunk a prédikációtól (A Teológia ankétja)

betek számát. Ami nem jó a társadalom­nak, nem jó nekünk sem, akik ugyanannak a társadalomnak tagjai vagyunk. M/' hiányzik a prédikációkból? GYURKOVICS TIBOR: — Manapság sok fiatal jár templomba, és a közös krisztusi csodacétel intimitásain túl ez a szóra szok­tatott nemzedék szavakra is vágyik. De ez a szó nem a nyelv beszéde, hanem az egyéniségé. Aki nem önmagát adja, mint kis-Krisztus, mint fiók-Krisztus, azt elsöpri a modern élet fölénye, közönye vagy humo­ra. Csak a tüdőből fakadó szót, a megélt szenvedés és szeretet szavát fogadja el hi­telesnek: a pap és az Isten drámáját, az Isten életének odavetett áldozat szavát. A többi altató. Az összegyűjtött válaszokból az is kide­rül, hogy ki mit vár a prédikációtól: A hé­zagos hittani ismereteik kiegészítését, er­kölcsi útbaigazítást, tanácsokat az életre, a mindennapokra. íme két jellemző válasz: „Szívesen megyek templomba, bár a szü­leim nem nagyon járnak. A misén jól ér­zem magam. Megnyugtat, lelkesít, megvi­gasztal. De sajnos a prédikációkat nem­igen értem. Talán keveset tanultam hittan­ból? Akkor itt miért nem tanulhatok töb­bet? Múltkoriban megkérdeztem a szom­széd nénit és a lányát, akikkel együtt jöt­tem, miről is beszélt a pap, de annyit ér­tettek belőle, amennyit én. A pap emle­gette a kegyelmet — mi az? — meg a túl­világot, amiért jónak kell lennünk, de nem tudtam meg, hogyan? Mit kell csinálni? Hol kívánja az Isten tőlem? Azt is szeret­ném tudni, hogyan éljek, szórakozzam, hogy jó! érezzem magam, de azért az Isten is szeressen”, (tizennyolc éves lány) „Benne élek a hétköznapok harcában, egy sajátos technokrata környezetben, ahol mind nagyobb teret hódít a pénz, a szer­zés, a jó kapcsolatok kialakítása. Körülöt­tem tárgyalják, hogyan lehet könnyen nyers­anyaghoz, autócseréhez jutni, hová érde­mes és kifizetődő utazni. Központi téma az evés-ivás, a nő, a léha szórakozások. Ez a légkör néha magával sodor. Sokszor lema­radódnak, ügyetlennek érzem magam, mi­vel vezető létemre nem tartok ott, ahol fia­tal kollégáim. A prédikációktól azokat az evangéliumi tanításokat várom, amelyek az evilági javakat a végső értékek fényében világítják meg, amelyek szabályozzák erő­feszítéseink sorrendiét, megmutatják a le­mondás, az önzetlenség és a segítés ke­resztényi lényegét. Olyan közvetlen hangú, egyszerű, világos szavakat várok, amelyek megmaradnak bennem, erőt és biztonságé* adnak, hogy a hétköznapokon is ragasz­kodni tudjak az isteni igazságokhoz”, (mér­nöknő) HORVÁTH RICHARD jól látja: — Fontos a tan, a tanítás. Vallási téren igen nagy a tudatlanság. Tudásunknak e téren is egyéb tudásunkhoz illőnek kell lennie, mert kü­lönben ingó, bizonytalan és önmagunkkal elégedetlen emberekké válhatunk. Nem elég a formák egysége és közössége. Lé­lek- és életközösség kell. A lélek nélküli formák mellett lélek nélkülivé válik az em­ber is. A kereső ember meg nem ezeket keresi. — Aquinói szent Tamás mondja a „dolgok igazságáról”, hogy az nemcsak a teremtő, hanem a megismerő értelmet is kívánja. A kettő között van, a két értelem között. Persze, az emberi csak nagyon hal­vány visszfénye az isteninek. Akármilyen hatalmas is legyen ez az emberi értelem — földi viszonylatokban. Természetesen ez a felismerés nem hat senkire sem kényszerí- tőleg. A hit szempontjából sem más ez, csak egy lépcső, mely önmagában — Is­ten kegyelme nélkül —■ nem ér fel az Is­tenig. Ismeret kell a gyakorlathoz. Gondo­lat kell a cselekvéshez. Elsősorban az isme­ret, a gondolat az, ami izgatja az embert. Talán legjobban a legfogékonyabb embert: a fiatal embert, a fiatalságot. A több tudás nem oltja ki a szépséget, csak még gyara­pítja. A nagyobb tudás nem csökkenti az értékeket, hanem még csak jobban gazda­gítja. A prédikációk tartalmi színvonaláról, a lelkipásztor felkészültségéről a válaszadók zöme úgy nyilatkozott, hogy az utóbbi tíz évben észrevehetően emelkedett a szentbe­szédek nívója. Ez egyrészt a 2. Vatikánum gondolatébresztő, az egyéni — pap és hivő részéről történő — kezdeményezéseknek teret engedő határozatainak köszönhető, — másrészt neves teológusaink gyakori temp­lomi közreműködésének. Az ilyen prédiká­ciók, konferencia-beszédek nevelik a hívek lelki ízlését és mind magasabbra állítják a mércéjét. „Miért nem látjuk többször neves teoló­gusainkat a templomban? — kérdezi egy pesti főiskolás. Nemcsak a húsvéti és a ka­rácsonyi konferencia-beszédeken, hanem az egyszerű vasárnapokon, az egyéb évközi ünnepeken is. Miért nem látjuk őket a va­sárnapi szentmisék szónokaiként, misézői­ként? Itt kellene aprópénzre váltaniuk azt az elméleti tudást, amely irányíthatná, ala­kíthatná az Egyház szellemiségét, közelebb hozná az emberekhez a modern teológiát.” „Nagy kár, — hogy teológusaink nemigen vesznek részt — folytatja a gondolatot egy orvosnő — a pasztorációs gyakorlatban. 230

Next

/
Thumbnails
Contents