Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - TÁVLATOK - "Nagy örömet hirdetek nektek!"
Ha sokat elmélkedünk Isten szabadságán, akkor nem lesz az sem értelmetlen furcsaság: Miért éppen a názáreti Jézusban lett emberré az Isten? Nem halmozzuk a racionális félreértéseket, álmagyarázatokat, hanem elfogadjuk az isteni Szeretetnek kifürkészhetetlen útjait. Ne kételkedjünk a megváltás lehetőségén, hanem hallgassunk a szóra: ,,Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem" (Rám 5,20). |gy születik meg Isten túlcsorduló örömén való csodálkozásból a reménység és szabadság teológiája. A csúcson a feltámadott Krisztus alakja, aki utat mutat nekünk Isten szabad jövőjébe. De egy pillanatig sem feledhetjük, hogy a Feltámadott azonos a Megfeszítettel. Krisztus-közösségünket a feltámadás ereje kapcsolja össze Jézus szenvedés-közösségével. Ezt az örömet nem gyengítheti a halál gondolata sem. Életünk halálraszánt, — mondja a pesszimista. Nekünk azonban a halál „beleszabadulás" a mindent felülmúló isteni örömbe. A történelem végén a végtelen öröm vár reánk, és ha „jól játszottuk történelmünket", a szabad Isten magához ragadja az egészen felszabadult emberiséget. Az öröm útjain Az élet nagy kérdéseinek elméleti keresése-megoldása mellett az „útonlévők” még sokféle ösvényen bukkanhatnak az örömre, az isteni örömre. Az emberek egyik legnagyobb élménye a felismerés, a belátás öröme. Akár a természet önfeledt csodálata, akár egy matematikai példa összefüggése, akár életünk vonalának megragadása nagy örömet okoz. Még nagyobb akkor, amikor a lét benső összefüggéseit sejthetjük meg. Ezt a titkot a költők, művészek, misztikusok ragadják meg legjobban. Arthur Rimbaud a ,,Megvilágosodások” (Illuminations) képeiben leírja a létezés tudatára „ébredésének örömét": „Megcsókoltam a nyári hajnalt... / az első esemény az ösvényen, / amelyet már elözönlőitek a friss és fakadó fények: / Egy virág megmondta a nevét" (Hajnal). Stanislaus Fűmet szerint (Rimbaud, mystique contrarié, Paris, 1966) Rimbaud világában az „öröm varázsszőnyegét", a virágok jelentik. Ügy érzi, hogy az „éppen kinyíló virágszemek, miközben leselkednek, kimondják nevüket, elárulják fenséges eredetüket" és ebben a mérhetetlen örömben a végtelennel azonosul: „Oh a rejtőzködő drágakövek, a virágok leselkednek már... és fejlődő bimbószemükkel a Végtelent követik és lassan egybeolvadnak Vele.” Az öröm élményét nem lehet prózában leírni: Ilyenkor dal szakad ki a lélekből, csak a költők és szentek látomásai érzékeltetik hitelesen a lélekben lelújjongá örömhimnuszt. „A teremtett világ művét az ember tudatosan át- és újraélve, megnemesitve újra bemutatja a Teremtőnek: ebben rejlik mérhetetlen öröme... A költő magát is a valóságon át látja, érzi, tapasztalja ... A síkok fönséges nyugalmában, a szintek komoran magasztos panorámájában ... miközben ezeknek a jeleknek a szépségét önmagában is élvezi, rátalál egy maga- sabbrendű örömre, amit megpróbál kifejezni. Ez a világgal való együttlét, a koegzisztencia tanúsága!" (Rónay György: Új francia költők, Budapest, 1947). A biztonság és birtokbavétel örömét Paul Claudel már tudatosan élte át. Az „örömtelenség sivatagi vándorának" az életmentő vizcsöppet éppen Rimbaud jelentette. Amikor kezébe került az Illuminations kötete, ezt írja: „Rimbaud döntő befolyást gyakorolt rám . . . egyedül Rimbaud-hoz fűz olyan kapcsolat, amelyet az atya és a gyermek viszonyához hasonlíthatnék .. . Számomra valóban „megvilágosodás" volt. Végre kiléptem Taine, Renan és a XIX. század többi Molochjának undok világából ... Kinyilatkoztatást kaptam a természetfelettiről. (Levél Jacques Riviére-hez, 1908. III. 12). Az így már fellazított lélekben a döntő esemény 1886. Karácsonyán következett be: „Karácsony, a kórus a Magnificatot énekli. Ekkor történt az esemény, amely egész életemen uralkodik. Szívemet egy pillanat alatt megihlette valami és hittem... Hittem olyan semmi kételynek helyet nem adó bizonyossággal, hogy azóta semmi még csak meg sem érinthette hitemet...” És ennek a karácsonynak élményét 1890 karácsonyán azzal pecsételi meg, hogy elnyeri egyszersmindenkorra a békét, és az Isten oltárához járul, aki megörvendezteti ifjúságunkat". így emlékszik vissza: Úrnőm mégis te kezdted a dolgot / ...A legsötétebb téli nap volt, esős, fekete délután Párizs felett, a karácsonyi vesperás a félig-éjben. / És van egy pillanat, amikor az orgona egyedül meditál s aztán roppant mondat / és a hullám, az álló, ellenállhatatlan mondat, ahogy főikéi és újra föl- tóiul... / Miasszonyunk, Anyánk az Egyház, Istennel telve, fennszóval kiált és önnön Magnificatjává lényegül! / ...Nincs mit tenni a Hit ellen, amely úgy tör bensőmbe, mint egy új világ... / S egyszerre ott az egyetlen válasz karunkban: a Gyermek mosolya, amely elképeszt és lefegyverez! (Rónay György fordítása). Claudel konverziója nem lemondás a világiéi, hanem birtokbavétel: az élet birtoklása egyúttal az öröm birtoklását is jelentette. Claudel hatalmas, ölelő mozdulattal újra birtokba 220
