Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 4. szám - TÁVLATOK - "Nagy örömet hirdetek nektek!"

logadni: „Az én vigasztalásom: vigasztalanságom!" — jön rá a francia szellem könnyedségével kis Teréz.

Az ember ezután azt kérdezi: Hol van a jónak, az Atyának nevezett Isten? Az öröm hiánya, a szenvedés ténye mindig istenproblémát okoz az „ésszerűen" gondolkodónak. Az egyik tagadja, hogy a rossz Istentől eredhet, nem is foglalkozik vele. A másik fellázad az olyan „jó Isten" ellen, aki eltűri az ártatlanok szenvedését akár valami „nagyobb jó érdekében” is. Az ember hatalmat kapott a föld javainak élvezetére és bogáncsainak irtására, de emellett mindig jelen marad a rossz, újra előtűnik a hiány. Ha egy gyermek rosszat tett, számonkérik. így próbáljuk az Istennél is: Ki tette? — Miért tette? - Biesel válasza először káromlásnak is tűnhet: „Isten is tettes” benne! Ő a teremtő Szeretet, beletervezte a világba a szenvedés és halál gyötrelmét. Azután kiüresítette önmagát és résztvett a szenvedésben, ilyen emberi, belső gyötrődéssel, engedelmesen alávetve magát a halálig, hogy kiengeszte- lődjék önmagával és megváltsa az embereket” (i. m. 61—69). „Isten szeretete tehát nemcsak belenyugvás, betérés ebbe a kész világba, hanem maga a világban van. Isten kinyilvánította rejtettségét és szeretete kiáradt a végesség, az evilágiság fájdalmaiba, szenvedéseibe, halálába” (i. m. 70). A világ szenvedését nem lehet megoldani „bűnbak keresésével”. — A világ Isten passio-ja, az Ő nagy Szeretete és egyetlen Szenvedélye, amiért kész volt Fiát is áldozatul adni. A szenvedés magyarázata: Isten magyarázata, övé, aki megengedte, hogy Fia így kiáltson fel a kereszten: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? — Istennek ezt a gesztusát sokat és sokszor át kell élnünk vele, hogy megnyugodjunk, hogy megszeressük, hogy hitet nyerjünk tőle. Ez a hit tesz megigazulttá bennünket: hogy „megismerjem Őt és feltámadásának erejét, és ezért a szenvedésben is tudjam vállalni vele a közösséget” (Fii 3,10).

Korunk saját kiúttalan szorongásában ismerte fel a remény örömét és jelentőségét. Az egészséges lélekből a nehéz helyzetekben is feltör egy bizalomteljes várakozás a jobbra. A keresztény ember nem a szerencse esélyében reménykedik, hanem Isten igéjében bízik: „A remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe..." (Rám 5,5). Kis Teréz sok szenvedése után írja: „Megértettem, hogy a Szeretet magában foglal minden cselekvést és hivatást, hogy a Szeretet az minden: átfog időt, teret... egyszóval: örök! ...” Az örök öröm Teljessége! Nem véletlen, hogy Moltmann, miután önmagában és írásaiban egyaránt „rendezte a szenvedés kérdését”, a remény és öröm teológiáját dolgozta fel. A teológia számára is remény lett: minthogy a keresztény történelem-szemlélet és üdvtörténet középpontjába a Feltámadt Jézus Krisztus jövőjét állította: „A remény a jelen boldogsága... A várakozás teszi széppé az életet, mert csak a várakozó ember képes vállalni egész jelenét és az örömet nemcsak a boldogságban, hanem a szenvedésben is. A boldogságot nemcsak a boldogságban, hanem a fájdalomban is meg tudja találni. így halad át a remény a boldogság-szenvedés útján, mivel meglátja a múlandó, a haldokló és a halott Jövőjét is isten ígéretében. Ezért mondják: Remény nélkül élni annyi, mint nem élni” (Theologie der Hoffnung, 1973. München, 27. o).

Örömünk a szabadságban

„A szabadság vágya és öröme az emberben szintén jellemző isteni vonás” — írja Moltmann: Die ersten Freigelassenen der Schöpfung c. művében (München, 1972). A „homo faber" korszakában az ember Istent „Deus faber”-nek rajzolta meg. Huizinga azonban megírta a „homo ludens”-t, és a mindig több szabad idő reményében „Deus ludens”-rői kezdünk beszélni. Korunk titkon reménykedik abban, hogy kiszabadul jelen szorongásából, és az egész világ felszabadultan részesedhet az örömben. A Szentírás már régen ismeri Isten játékos Bölcsességét: „Ott voltam mellette, mint kedvence; napról napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam színe előtt. Játszadoztam az egész földkerekségen és örömmel voltam az emberek fiai között" (Péld 8,30 k). Ez a játékos isteni öröm valósul meg a teremtésben, amiről „Látta Isten, hogy jó” (Tér 1,10 kk). Isten lényegéből lakad, hogy kiárassza örömét, túlcsorduló szeretetét, megteremti a világot és benne, képmására az embert. Ha ez az ember azután tovább vállalja a világ kibontakoztatása örömét, akkor maga is részesül abban, amit Isten célul tűzött ki: az örömben, az isteni Örömben. A teremtés a történelembe torkollik, a történelmet pedig már mi vezetjük át az „új teremtésbe”. A történeti események komolyságát át- és átszövi a felszabadult lét érzése: a népek szabadságvágyának és sikereinek áldott öröme. Aki reálisan nézi a világot, jól látja feladatunk mérhetetlen nagyságát és erőink végességét: a kettő között mérhetetlen különbség és feszültség van. Itt vagy telhetetlenné válunk, vagy az Alkotóra hagyatkozva szívünkből kitör a nevetés, a gyermeki kacaj a képtelenség láttán, ahogy a szenvedő kis Teréz írja: „A gyermek álmában meglátja eltorzított arcát, és nevet rajta!"

219