Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Isten megtestesülése és az ember öröme
húsvét, a feltámadás hozta. De amikor az apostoli Egyház visszatekintett Krisztus alakjára, már a születésében felismerte Istennek mindazt a szeretetét, amely fokozatosan bontakozott ki nyilvános működésében, kereszthalálában és megdicsőülésében. Az emberrélevés miértje és jelentősége A karácsony kimondottan az öröm ünnepe lett. Külsőleg sokkal inkább az, mint a húsvét. A valóság az, hogy karácsony nélkül nem lenne húsvét és húsvét nélkül nem lenne karácsony. Csak a húsvét igazolta, hogy Krisztusban valóban a második isteni személy, a Fiú jelent meg, de utólag látjuk, hogy feltámadás nem lett volna, ha a Fiú nem születik bele az emberiség családjába. Azonkívül a karácsony megérezteti velünk a megszólítás módját is: az Isten emberi módon közeledik és belenő életünkbe mint gyermek, mint ifjú és mint tetterős ember. Van anyja, otthona, hazája, munkahelye, dolgozik, nevet, töpreng. Vannak tervei, barátai és ellenségei, de mindenek fölött van küldetése, amelyre az életét is ráteszi. A keresztény hit alapmeggyőződése valóban az, hogy az Isten a megtestesülésben mindenben hasonló lett hozzánk, egészen magára vette életünket, azonosította magát a sorsunkkal, ezért neki megvolt a hatalma, hogy megmutassa a kivezető utat, illetve megoldást hozzon az élet problémáira. Aki így közeledik, annak a jövetele örömet jelent. Az evangéliumi elbeszélések a betlehemi gyermeket úgy szemlélik, mint akiben ott van egész életműve, az ember felemelése. Az evangélium itt kezdődött, tehát az öröm szónak is ismétlődnie kellett. Az angyali üdvözletben a „khairé” szó tulajdonképpen azt jelenti: örülj. Mária éneke a boldogító öröm feltörése. Isten nagy dolgokat visz végbe az ember érdekében, itt a szabadulás az üdvösség. Az angyal a betlehemi éjszakában „nagy örömet hirdet, amely az egész népnek szól", örül Simeon és Anna prófétaasszony, amikor tanúi lehetnek a templomban való bemutatásnak. A napkeleti bölcsek is „igen megörülnek”, amikor célhoz érnek. A teológia feladata az, hogy a karácsonyi örömnek is a mélyére hatoljon. Ha ezt megtesszük, látjuk, hogy nem egy misztérium-játékon eltöltött kedves órában volt részünk, amely elfeledtette bajainkat és bájos jelenetekkel gyönyörködtetett. Itt az emberi élet döntő kérdései merülnek fel és kapnak kimerítő választ. Már említettük, hogy tartós öröm csak akkor lehetséges, ha megtapasztaljuk, hogy olyan ígéretet kapunk, amely nagyobb mint mi vagyunk, és nagyobb, mint a vak sors, amely feneketlen mélységeket nyit meg előttünk és körülöttünk. A bajokat már sokan és sokféle módszerrel akarták felderíteni, örömet is sokan igyekeztek szerezni, de még soha senki nem mert kiállni az emberiség elé azzal az ígérettel, hogy ő olyan örömet szerez, amelyet senki nem vehet el tőlünk, s ez az öröm nem időleges felvidulás lesz, hanem teljes, azaz hiánytalan (Jn 16,22—24). Számunkra nemcsak az döntő, hogy Krisztus ezt a kijelentést tette, hanem elsősorban az, hogy az apostoli Egyház ezt a kijelentést átvette, mint minden kornak szóló üzenetet. Itt sokat nyom a latba, hogy az apostoli Egyház tanúja volt Krisztus keresztárának, elhagyatott- ságának és haláltusájának is, tehát tisztában volt vele, hogy mire vállalkozik, amikor a szenvedő embernek örömet hirdet. Eltöltött© a meggyőződés, hogy Krisztus eljövetele óta új fényben lehet szemlélni a világot és az életet. Világos lett, hogy az ember minden gyarlósága és tévelygése mellett is Isten szeretetének a tárgya, sőt mindig is az volt. A keresztények nem azzal dicsekedtek, hogy világraszóló tetteket visznek véghez, hanem azzal, hogy felismerték ennek a szeretetnek az enyhítő, bátorító és ösztönző hatását. Az apostoli igehirdetés vigyázott arra, hogy ne másítsa meg a Krisztusban kapott kinyilatkoztatás személyes jellegét. A lét bizonytalanságát csak ez a személyes szeretet oldhatja fel. Azért Krisztus nem fukarkodik az Atya jóindulatának az emlegetésével: hajatok szálait is számon tartja, szeret titeket, hozzátok jön, megjutalmaz, házába fogad. Krisztus a maga részéről is a végleges személyes kapcsolatot ígéri: kérem értetek az Atyát, helyet készítek számotokra, veletek maradok; ha bennem maradtok, sok gyümölcsöt hoztok. S a Szentlélek is személyes hatásával marad nálunk: elvezet a teljes igazságra, vigasztal, segít imádkozni, meggyőz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk és az Atya felé irányít. Azért mer szent Pál a győzelmes örömről beszélni: „Biztos vagyok benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétői, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38). A tudományos teológiai gondolkodás azonban ezt a személyes beszédet elvonttá tette. Talán azért, mert kereste azt a végső mozzanatot, amelyet a megváltás lényegének gondolt, és ami egy-egy kor hitbeli érdeklődését is legjobban kielégítette. Ágoston és Anzelm óta az engesztelés gondolata ihlette meg a teológusokat. Krisztus azért jött, hogy jóvátegye, amit 204
