Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Isten megtestesülése és az ember öröme
az ember a bűnével elrontott. Ö magára vette bűneinket, engesztelt, ezért vezeklését nekünk is folytatnunk kell. Ebből adódott az elméleti kérdés, hogy Krisztus egyáltalán eljött volna-e, lett volna-e karácsony, ha nincs bűnbeesés? Akik főleg a Kolosszei levél adatai nyomán, úgy gondolták, hogy a megtestesülés dekrétuma megelőzi a bűnbeesést, - mint Iréneusz és Duns Scotus — igazában azok sem tudták kifejteni, hogy abban a bűn nélküli üdvrendben mi lett volna Krisztus szerepe. Korunkban a világkép kiszélesedett, s megláttuk azt is, hogy az ember mennyire összefügg a fejlődő kozmosszal és a történelemmel. A meglátás új színezetet adott a krisztológiának is. Teilhard de Chardin rendszerében Krisztus az egész mindenség fejlődését irányítja és vezeti célhoz. Pannenberg szerint az ember legnagyobb kiváltsága a személyes szabadság. Igazi emberi mű a történelem, ahol felszínre jut minden gondolat, érzés, akarat, jó és rossz törekvés. Krisztus feltámadása elővételezte a történelem végét. Megmutatta, hol kell kikötnie, s ezzel megalapozta reményünket.7 J. Moltmann8 az igazságosság bevonásával egészíti ki Pannenberg elgondolását. Az emberiség története jórészt szenvedéstörténet, s a legfeltűnőbb visszássága az igazságtalanság. Krisztusban az Isten, mint a remény Istene az elhagyatottak, a kisemmizettek és szenvedők oldalára állt, és meghirdette a végleges jutalmazást. Érezzük, hogy ezekben az elgondolásokban a teológiai horizont kiszélesedik. De H. Urs von Balthasar méltán mutat rá, hogy ezekben a teológiai nézetekben és magyarázatokban van egy fogyatkozás. Jézus Krisztust besorolják egy előre megadott vonatkozási rendszerbe s az ilyen kozmológiáikig, antropológiailag és történetileg színezett hitből majdnem ideológia lesz, amely utólag akarja igazolni a kereszténység szerepét a világban.9 Ettől a veszélytől nem mentes Küng kísérlete sem, aki a Hegel által elgondolt abszolút szellem fenomenológiájának a mintájára a megtestesülést úgy állítja be, mint a belső szentháromsági élet történeti vetületét.10 Egyik újabb könyvében Küng az isteni szabadságot mái jobban kiemeli, s a keresztény létet abban látja, hogy mennyire tudunk szabadon, és Krisztust megértve válaszolni erre a kitórulásra.11 Az igazi keresztény lét értéke nem annyira a megértés terjedelmében van, mint inkább a válasz őszinteségében. Az őszinteség a szeretet jele. Ma a teológiának számolnia kell az emberi szabadság általános hangoztatásával: az embert fel kell szabadítani az idejétmúlt lélektani, vallási, társadalmi kötöttségektől. Az emancipáció az ember felvilágosultságának és szabadságtörekvésének történetfilozófiai kifejezése lett12 Mindenesetre benne van az ember önértelmezése és önmegváltásra való törekvése. Ezért a teológusoknak ki kell mutatniuk, hogyan viszonylik a keresztény értelemben vett megváltás a mai értelemben vett emancipációhoz, hozzávéve természetesen, hogy Isten a kitárulással, a felhívással és a kegyelmi megvilágítással maga teszi lehetővé az emberi választ, de mindig úgy, hogy szabadságunkat tökéletesíti. A Szentírást ilyen értelemben kell magyaráznunk, s a mitosztolanítás addig helyes és jogosult, amíg ezt a cél szolgálja.13 Karl Rahner az antropológia oldaláról közelíti meg az Isten emberrélevésének kérdését.1'1 Krisztusban az istenség nem álruhában közeledett, hanem valóságos ember lett, anélkül természetesen, hogy megszűnt volna isteni személyisége. Az ő embersége az Isten valóságos, hatékony jele: jelképezi és megjeleníti. Az isteni személy az emberi természetben és életben nyilatkoztatja ki magát. Ű lett emberségünk egyszeri és lényegileg legtökéletesebb megvalósulása. Hogyan tapasztaljuk ezt meg a hitben? A kinyilatkoztatásból felismerjük, hogy Isten azt nyújtja, ami felé alulról is törekszünk, illetve amire vágyakozunk. Ha ezt a tökéletességet elnyertük, úgy kaptuk, mint létünk és életünk célhozjutását, betetőzését. Krisztusban ez az állapot vált tapasztal hatóvá, főleg feltámadásában. Ezért a krisztológia úgy is tekinthető, mint önmagát felülmúló antropológia. Az elgondolás valóban az örömhír kifejezése akar lenni, hiszen érzékelteti, hogy a megváltásban maga a teremtő Isten nyúlt le az emberhez és embersége vonalán tökéletesíti. A történeti közvetítésben ismerik fel az emberek az Isten akaratát. Ezért a hit vagy a kegyelmi ösztönzés tudatos, szabad elfogadásának nagyobb szerepet kell tulajdonítani, mint ahogy Rahner megkívánja.13 Amit Isten tett, az a szeretet megnyilcikozása, tehát tudatos hittel és szeretettel kell rá válaszolni. A megtestesülés titkának az ilyen fejtegetései mutatják, hogy az igazi teológia a tételt mindig úgy közelítette meg, mint az ember szabadulásának, tökéletesedésének és örömének az alapját. Jézus Krisztus megjelenése olyan új, mégpedig minőségileg új isteni kezdeményezés volt, amely nem vezethető le semmiféle emberi történelmi előzményből. A szeretetnek éppen az a természete, hogy ingyenes, meglepő, felszabadító. Jézus életében és tanításában nincs semmi, ami ezt a kijelentést gyengítené: Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (Jn 3,16). 205
