Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Isten megtestesülése és az ember öröme
a bajt, a szenvedést úgy fogja fel, mint a múlandó élet tökéletlenségét és szükséges velejáróját. Mindig voltak síró és nevető emberek és lesznek is mindig. Az élet olyan, mint a film vagy a színdarab: kell benne lenni drámai feszültségnek. Az egzisztencialista filozófiai irányok a lét esetlegességét abban látják, hogy életünk mindenestül „halálraszánt lét”. Ebben a reménytelen helyzetben az életet lehet úgy felfogni, mint értelmetlen folyamatot, vagy úgy, mint a tragikus hősiességre vagy a nagyot akarásra való felhívást. A marxizmus az élet értelmét a közösségi haladás szolgálatában látja. Tartós társadalmi berendezkedés nem is képzelhető el anélkül, hogy a történelmi helyzetnek megfelelő anyagi jólét, igazságosság és szabadság ne tegye lehetővé az egyéni öröm és boldogság keresését. A konkrét emberi típusok alapul vételénél azonban nem képzelhetünk el egyetemes földi megelégedést és boldogságot. Ezért marad hely a transzcendens remény és öröm számára is. A kinyilatkoztatás örömhíre A kereszténység úgy indult el, mint az Istentől jövő örömhír hordozója. Jézus a tanítását evangéliumnak, örömhírnek nevezte. De a hivő ember is szembetalálta magát a rideg valósággal, a betegséggel, az igazságtalansággal és halállal. Azért az evangéliumot magyarázni kellett, s gondoskodni arról, hogy a hit éppen a földi bajokban megmaradjon a vigasztalás forrásának. Az ilyen életstílus majdnem betű szerint érzékeltette a jelen és túlvilág dialektikáját, amely Pál apostolnál így szerepel: Ha Krisztussal együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk (Róm 8,17). A vezeklő ember nem a szenvedésben kereste az örömet, hanem abban a tudatban, hogy a türelem és az önuralom tökéletesíti jellemét, az áldozatban vezekel bűneiért és így előkészíti üdvösségét. Sőt hozzájárult az a tudat, hogy „kiegészíti Krisztus szenvedését az egész Egyház javára" (Kol 1,23). A misztikus irodalom egyenesen megcsillogtatja annak a túlvilági örömnek az elővételezését, amely egyébként Krisztus ígéreteiben is visszhangzik. De nyugodtan bevallhatjuk, hogy a teológia az igazi vallási öröm kifejtésével adós maradt. A Szentírás, főleg a zsoltárok, nem szűkölködik az örömre való felhívásban. Isten minden- hatóságával és irgalmával az ember felé fordult, s ezzel kiemelt elhagyatottságunkból, reménytelenségünkből. Krisztus szerint az öröm alapja az, hogy „a nevünk fel van írva az égben”, s ő arról akar gondoskodni, hogy örömünk teljes legyen. Az Egyház liturgiája átvette ezt a hangot és az alkalmi igehirdetés is, de a rendszeres kifejtés hiányzott. A dogmatikában tételesen először Scheeben tér ki a kinyilatkoztatásnak erre a sajátságára/' Az elmúlt évtizedekben a tudományos lélektan és a pedagógia egyre jobban ráterelte a figyelmet a vallásos hit élményszerűségére, s ennek következtében értékes munkák jelentek meg a keresztény örömről.5 De azt is megemlíthetjük, hogy például az olyan kimondottan igehirdetéssel foglalkozó mű, mint a Handbuch der Verkündigung6, amely bőven hozza az exegétikai, lélektani, szociológiai és dogmatikai szempontokat, még egy rövid fejezetet sem szentel annak, hogyan kell a kinyilatkoztatott tanítást kimondottan mint „örömhírt” terjeszteni. Az Isten úgy közeledik, mint a szövetség partnere, mint atya és mint barát, s üzenetének ez adja a felemelő jelleget. Minden reményünk megvan arra, hogy az 1975 pünkösdjén elhangzott pápai exhortáció, a Gaudete in Domino, nemcsak a Szentév emléke marad, hanem sok új indíttatást ad az igehirdetésnek és a teológiai irodalomnak. Amikor az Egyház örömet hirdet, nem akar elsiklani az emberiség kínzó problémái felett. Az utóbbi években éppen ezeknek a hatása alatt keletkeztek a „politikai teológia", a „forradalom vagy a felszabadítás teológiája” című irányzatok. Megértjük azokat, akik kijelentik, hogy nem tudnak az örök élet öröméről beszélni addig, amíg az emberek ezrei éheznek, amíg gyermekek halnak meg rossz táplálás következtében, s amíg ezeknek a bajoknak az oka az igazságtalan társadalmi berendezkedés. Ahhoz, hogy keresztény örömről beszéljünk, egészen a hit talaján kell állni, s a hitet úgy kell felfogni, mint Isten közeledésének misztériumát. Nem egyszerűen arra hivatkozunk, hogy földi szomorúságunk egyszer majd örömre fordul, hanem arról kell beszélnünk, hogy ez az eszkatológikus öröm már itt van hitünkben, reményünkben és szeretetünkben. A kegyelmi rend r.em elvont ajándék, hanem részesedés Krisztus halálában és feltámadásában. Misztérium jellege abban van, hogy egyszerre hordozzuk magunkon a földi ember bajait és az üdvözült ember örömének valamilyen elővételezését. Az új meglátás az, hogy minden küzdelem lehet Krisztus keresztjében való részesedés, akkor pedig már magában hordozza az abszolút jövő biztosítékát. Mindennek az alapja az, hogy Krisztusban egyszerre jelent meg az isteni és az emberi létrend. s ő kellőképpen igazolta, hogy az ember alapvető veszélyeztetettsége ellen van orvosság. A végső bizonyítékot a 203 )i
