Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Ferenc: Római rendelkezés a szentségkiszolgáltatásról
sokszor elfelejtett tényre, hogy a gyermekkeresztség is szükségképpen a másik két beavató szentség, illetve a többi szentségek felé irányul; hiszen az sem önálló „biztosítási ténykedés”, hanem a krisztusi élet kezdete. Ez az élet pedig a szentségek által teljesedik, fejlődik.) 2) A katekumenátus visszaállításának lelkipásztori-lélektani jelentősége Az OICA nagy vonalakban az ősegyház katekumenátusának intézményét kelti újra életre. Lényegileg félreértené azonban a rendelkezés jelentőségét az, aki csupán valami archaizáló célzatot vélne felfedezni abban. A lelkipásztorkodásnak vagy a liturgiának sosem az a célja, hogy egyszerűen felelevenítsen egy régi szokást — még akkor sem, ha az a saját korában bevált —, hanem az, hogy a jelen kor igényeinek megfelelően alkalmazza azt. Az ősegyházi katekumenátus-intézménynek pedagógiája pedig oly meglepően „modern", hogy lényegi megújításával az Egyház a legmodernebb lélektan és pedagógia követelményeinek is megfelel. A pedagógia különbséget tesz az oktatás és nevelés között. Amíg az oktatás csupán tudásanyagot közöl, addig a nevelés embert alakít. A katekumenátus intézményének nagy jelentősége az volt, hogy nemcsak oktatott, hanem elsősorban nevelt. A nevelés nélkülözhetetlen eszköze a személyes kapcsolat, és életpélda. Ezért érthető, ha a katekumenátus folyamán a katekézisek anyagközlésénél sokkal jelentősebb feladat jutott a közösségnek, illetve a közösség egyes tagjainak. Az ősegyház számára természetes volt az, hogy a hitjelöltnek, — aki azáltal indult el a kereszténység útján, hogy találkozott a keresztény közösséggel, vagy annak egy-egy tagjával, s ezek életpéldája vonzó hatást gyakorolt rá — a hitben való elmélyülés útján is tapasztalnia kell a reá nagy hatást gyakorolt egyénnek, illetve közösségnek eleven támogatását. Az említett egyének — a kezesek (sponsor) — szerepe azért volt olyan jelentős, mert a hitről való személyes tanúságtételük, Isten szeretetéből táplálkozó életük példája által egyrészt ők igazolták a katekumen számára a hitből fakadó élet szépségét, másrészt ugyancsak példájuk által ők tanították meg őt arra, hogy hogyan kell keresztény módon élni.7 Itt-ott elhangzottak ellenvetések, amelyek kifogásolták a katekumenátus visszaállítását. Egyrészt hosszúnak tartották az esetleg több évig tartó előkészítést, másrészt értetlenül álltak a keresztény közösség, illetve egyes tagjai (a kezesek) szerepének hangsúlyozása előtt. — Ha azonban felidézzük a szentségi lelkipásztorkodás legfőbb teológiai alapelvét, ti. azt, hogy a szentségek a hit szentségei, továbbá azt a tényt, hogy a hitben való elmélyülés hosszadalmas folyamat; valamint ha elgondolkozunk az ősegyház katekumenátusának jelentőségén, a szentekben és vértanúkban, az élő egyházi közösségekben kivirágzó termékenységén, akkor beláthatjuk, hogy a természetfeletti itt is feltételezi a természetest, a hitben való természet- feletti elmélyülés feltételezi a hitnek hosszú, természetes úton való egyre mélyebb megismerését. — Ami pedig a közösségnek, illetve egyes tagjainak jelentőségét illeti: a megtérés, a konverzió teológiája és lélektana egyaránt azt állítja, hogy a megtérésre elindító felhívás a szeretetközösség tanúságlevő élete (Jn 13,37; 17,23; Csel 2,44—47; 4,32—24; 5,12—14); a megtérés folyamatának elmélyülése arányos a közösségbe való beienövéssel; a hitben való elmélyülés és a közösségbe való belenövés pedig egyaránt feltételez egy a hitben és közösségben élő személlyel való elmélyült kapcsolatot8. II. A keresztségen kívül más szentségben nem részesült, és a kereszténységet nem ismerő személyek szentségekhez vezetése A felnőttek keresztelésének kérdésénél jelenleg hazánkban sokkal égetőbb probléma azoknak a megkeresztelt személyeknek a szentségekhez való bocsátásának kérdése, akik a ke- resztség után nem éltek keresztény életet, nem ismerték meg Krisztus tanítását. Ezért rendkívüli jelentőséggel bír, hogy az Istentiszteleti Kongregáció illetve a Pápa e kérdésben is hivatalos eligazítást nyújt a világegyháznak, éspedig — nem véletlenül — a felnőttek krisztusi életbe való bevezetéséről szóló rendelkezéshez csatolja az útmutatást (az OICA 4. és 5. fejezete). A megkeresztelt felnőtteknek (vagy nagyobb gyermekeknek) ui„ akik csak meg vannak keresztelve, de az említett körülmények miatt nem sarjadhatott ki bennük a hit magja, a római rendelkezés szerint éppúgy szükségük van a hitben való folyamatos elmélyülésre és a keresztény közösségbe való belenövésre, mint a keresztségre készülő katekumeneknek — akkor is, ha lényegesen különböznek azoktól megkeresztelt voltuk miatt (95,305; 306—13). Vagyis az Istentiszteleti Kongregáció nemcsak azért adta ki közös rendelkezésben a meg 16
