Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homiliavázlatok az évközi 31. vasárnaptól Advent 4. vasárnapjáig
EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA Évközi 31. vasárnap (Mai 1,14b — 2,2b. 8—14;1Tesz 2,7b-9.13; Mt 23,1—12). Meggyőző keresztény élet Az ember testi-lelki összetettségéből következik, hogy a szellemi eszményeket tapasztalható valóságban kell bemutatni előtte. Régi megállapítás az, hogy a szavak elröpülnek, a példa maradandó hatást gyakorol. Isten a kinyilatkoztatásban sem elvont tanítást és rideg törvényt adott, hanem úgy intézkedett, hogy küldöttei életükkel is tükrözzék azt a tanítást, amelyet közvetíteniük kellett. Az ószövetségi próféták a vallásosságnak is kiemelkedő példái. Amellett ők a nép vezetőitől, a királyoktól és a papoktól különösen megkövetelték, hogy egész életük igazodjék Isten törvényéhez. Ezt látjuk Malakiás mai szövegében. Krisztus pedig arra mutat rá, hogyan üresedett ki az ószövetségi vallás a farizeusok és a törvénymagyarázók képmutatásával. A tanítás és az élet teljes összhangját Jézus Krisztus mutatta meg. Benne az Isten Igéje, Szava lett emberré. Ő egész alakjában és magánéletében is az Isten Fia, azért minden tette küldetését nyilvánítja ki. Benne nem fordulhatott elő az, hogy mást mond és mást tesz, vagy másoktól olyat követel, amire ő maga nem adna példát. Alakja és viselkedése annyira a természetfölötti világ megnyilatkozása, hogy ki meri mondani: aki engem lát, az az Atyát látja, vagy hogy az általa közölt tanítás és az általa végrehajtott tettek végső forrása az Atya. Csak ez a magatartás győzhetett meg bennünket arról, hogy az üdvösség rendjében a teljes igazságot kaptuk. Krisztus nem elgondolásokat, véleményeket hirdet, hanem egyszerűen azt követeli, hogy kövessük. Ezért érezzük, hogy az evangélium nem lehet többé emberi viták áldozata. Azt a harmóniát, amelyet ő bemutatott, külön véleményekkel csak megzavarni lehet, nem tökéletesíteni. Az apostolok azt tartották személyi feladatuknak, hogy ezt az összhangot töretlenül továbbadják: Kövessetek engem, mint ahogy én is követem Krisztust (1Kor 4,16). Ugyanaz a Pál apostol a mai leckében arra hivatkozik, hogy nemcsak az evangéliumot akarta átadni hallgatóinak, hanem egész életét nekik akarta szentelni. A szeretetnek és a szolgálatnak ez a foka közelíti meg Krisztus módszerét. Az evangélium többi kijelentését ebben az értelemben kell magyarázni. Igehirdetők, szülők, nevelők ne a tekintélyüket hangoztassák, ne hiúságukat le- gyezgessék azzal, hogy címeket találnak ki maguknak, hanem utánozzák az igaz Mesternek a felülmúlhatatlan módszerét. Évközi 32. vasárnap (Bölcs 6,13—17; Uesz 4,13—8; Mt 25,1—13). Szent virrasztás A virrasztás más, mint az álmatlanság. Aki virraszt, az vigyáz valakire, készenlétben áll, hogy segítsen, vagy vár valakit és nem akarja, hogy csalódjanak benne. A kereszténységben Krisztus várása jelenti ezt a virrasztást. Az apostoli időkben még elevenen emlékeztek a megaláztatására, azért úgy gondolták, hogy a még akkor élő nemzedéknek meg kell látnia dicsőséges megjelenését is, és el kell ismernie hatalmát. Ezért bár tudták, hogy Krisztus semmiféle támpontot nem adott a földi történés lezárásának idejére vonatkozólag, mégis közelinek gondolták azt. Ebből magyarázható a tesszalonikai hívek félelme is, hogy elhunyt testvéreik nem lesznek tanúi ennek az örömteli drámának. Mi már látjuk, hogy Krisztus az evangéliumot mint kovászt történeti tényezővé akarta tenni. Ahogy ő emberi küzdelmek árán mutatta be istenfiúi küldetését, azt akarta, hogy egyháza is ilyen természetfölötti szerepet játsszon az emberiség életében. A virrasztás azonban mégis helyénvaló mert egyénileg is mindnyájan a vele való találkozásra készülünk, s ő bármikor számadásra szólíthat bennünket. A virrasztás gondolata különben összhangban van az egész kinyilatkoztatással. Isten már az Ószövetségben is úgy beszél magáról, mint aki közeledik és eljön, hogy beváltsa ígéreteit. Csak lassan különül el egymástól a kettős eljövetel: először úgy 167
