Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TÁVLATOK - Utak és megoldások
mukra tűnik jelentősnek. Az ilyen eljárást mi egyszerűen „meghamisított történelem”-nek neveznénk; a keleti ember pedig éppen ezt nevezi történetnek, mert az eseménynek van „valami jelentése” is. — Zerwick a történeti igazságnak nyugati formáját már szinte károsnak tartja. A krónikás igazságot abszolút igazságnak tartani: olyan, mintha valaki egy fényképet többre becsülne egy kifejező festménynél. Nemrég egy portrét láttam, amit éppen most fejezett be a művész. Az ábrázolt személyt jól ismertem, ezért szinte megrettentem. A kékben és sárgában megfestett arc „természet- ellenességében” először megdöbbentő volt. Minél tovább szemléltem, annál élőbbnek, és rendkívüli találónak tűnt a kép. A portré mellett ott függött egy kép, amely a művész feleségét ábrázolta, ez „hagyományosan” volt megfestve. Természethű volt, de közel sem volt olyan belső kifejező ereje. Tudjuk azt is, hogy a történelmi regénynek a mesterei egy személyiségnek vagy korszaknak a lényegét sokszor mélyebben megragadják, mint a történész hiteles adatai. A modern tudományos exegézis hasonló módszere nem a hit „lerombolója”, ahogyan a konzervatívok még ma is hirdetik. Ellenkezőleg! A történet-kritikai módszer bemutatója, hogy a „csak-történeti” a hivő értelmezés számára nem sokat nyújt. A pusztán történeti tény, a rideg valóság (factum brutum) mindig kétes értékű, mert az ember így is, úgy is értelmezheti. Hiszen Jézus ellenfelei és követői egyugyanazon eseményt látták; az egyik mégis Belzebubnak tulajdonította, a másik Isten erejének. Az evangéliumok szavahihetősége más természetű, mint egy ténytudósításé. „Az ember csak a szívével lát jól” — mondja Saint- Exupéry Kis Hercege. Csak a hit szemével látható, hogy mit valósított meg Isten Jézusban az ember és a világ számára. A hit ezen hűséges tanúságtételét nyújtják a bibliai szerzők. Éppen ebben áll megbízhatóságuk: szavaik teljessége és mélysége rejtve marad a csak felületes tényszerű gondolkodás előtt. (Vö. Entdeckungen im Alten Testament oder die vergessene Wurzel, München, 1970. 31—34.) GERHARD VON RAD: Isten és ember párbeszéde a Szentírásban Von Rad professzor az Ószövetséget tanítja a heidelbergi egyetemen. Izrael történetét az Ó- és az Újszövetség egységében és fokozatos kifejlődésében mutatja be. Az Újszövetség egészen benne gyökeredzik az Ószövetségben, amelynek — minden történeti adalékon túl — az a misztériuma, hogy Isten népe sohasem szakította meg párbeszédét az Úrral. A legnagyobb szenvedésében is felismeri az Isten rejtett jelenlétét. Ezt a titkot bontakoztatja ki a kereszténység amikor Jézus halálában találkozik Istennel, és az egész üdvösségtörténetet a húsvéti misztériumból megvilágítva, — mintegy visszatekintve — már teljesebb összefüggésben képes megérteni. * Izrael a többi ókori népnél intenzívebben foglalkozott saját történetével. A különböző forrásiratokból összeállították Mózes öt könyvét, és a Dávid trónutódlásának a történetét. A kései Krónikák könyve pedig megmutatja, hogy foglalták össze újból a történteket. Ezek a nagy irodalmi művek gyakran évszázadokon át tartó növekedési-fejlődési folyamaton estek át. Különböző szerkesztők művészi módon egymásba illesztették és a végén óriási gyűjteményes művekké lettek, ami már nem mondható olvasmányos irodalomnak. Az Ószövetség történeti anyaga gyakran felkelti a nyugati olvasó érdeklődését. A régi Kelet egyetlen más népe sem rendelkezik ilyen jó és bőséges forrásanyaggal. Izraelt azonban mégsem a történelemre összpontosító tudásvágy indította írásra, hanem Istenének működése és valósága. Ű az, akivel minden oldalon találkozunk. Jól értsük meg: ez nem egyszeri Isten-találkozás, aminek „kőbe vésett” dokumentuma volt, hanem az események vezetésében, hívásokban, ígéretekben és ítéletekben nyilvánult meg. Ezért közvetlen megszólításait a Szentírás mindig új alakban fogalmazta meg. Az Ószövetség nem más, mint egy nép szenvedélyes párbeszéde a saját történelme magasabb értelméről. Azonban Izraelben is idővel változott a korszellem. A történelmet mindig olyan megértési horizontba kellett értelmezni, ahogy az állandó változások alakították. Az egyik korszak Isten tetteit még elsősorban a külső beavatkozásokból, csodákból és meghívott férfiak küldetéséből magyarázta. A későbbi írások az isteni működést inkább az emberi cselekvések oksági láncolatába fűzték egybe. Bár Izrael nem jutott el egyértelmű történelem-értelmezésre, mégis megadatott neki egy olyan történelmi ábrázolási mód, ahol teljes mélységben és tágasságban beszélhetett Istenről. Ha tehát az ószövetségi iratok olvasási módját meg akarjuk tanulni, először az szükséges, hogy észrevegyük benne az Istenre mutató ujját. Nem mindenütt olyan könnyű ez, 162
