Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: A bibliás Jézus
lamit belőle — még a jegyzetek elolvasása után sem, akkor se hagyjuk abba. Ha elő- szörre nem adja meg magát az értelme, majd feltárul a második, vagy harmadik olvasásra. Mert ha velünk egytermészetű embertársaink mondhatnak olyan igazságokat, amit első hallásra vagy olvasásra nem értünk meg, Isten még inkább közölhet olyan dolgot, amit első olvasásra nem értünk meg. Maguk a tudósok is bevallják, hogy sok titok rejlik a szentiratokban. „Tanulságul írták meg" — ismételhetjük szent Pállal, és így lassan-lassan feltárul majd Jézus igaza: „szavaim lélek és élet" (Jn 6,64). Jézus életeleme: az írás Ma egyes tudósoknak az a véleménye, hogy az evangéliumokban szereplő Krisztus azért van annyira összekötve az írásokkal, mert az őskeresztény igehirdetés nem szakadhatott el az ószövetségi kapcsolatoktól. Azt azonban mindannyian vallják, hogy a húsvéti titok fényében megvilágosult és az őskeresztény kérügmában megformált bibliás Krisztus-kép az Isten-akarata szerinti Krisztus-kép. Ha a történelmi Jézust nem ismerhettük meg közvetlenül miként élt „az írások" világában, akkor ezt a bibliás Krisztus-képet akarja a sugalmazó Isten elénk tárni. Azt akarja, hogy ez a Szentírásból, Szentírásban és Szentírással együtt élő Istenfia szolgáljon „tanulságul” minden idők emberének. Az evangéliumok Krisztusáról nagyon szemléletesen ír a Zsidóknak írt levél. Krisztus így lép a világba: „Nézd, megyek Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van” (Zsid 10,5—6). Létének első pillanatától kezdve, léte egyetlen értelmének tartja az Isten „uralmának” (akaratának) hirdetését, melynek első megvalósítója, vagyis Isten akaratának teljesítője Jézus maga volt. Annyira, hogy ezt nevezi „eledelének” (Jn 4,34). Nem egyszer olyan élesen fogalmaz, mintha saját akarata nem is lenne: Nem tehetek önmagomtól semmit. Pedig éppen ezzel akarja Jézus rádöbbenteni az embereket, hogy neki egy a lényeges: Isten akaratának teljesítése. „Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki engem küldött11 (Jn 5,30). Ez az isteni akarat nem akármilyen, általános formában mondott szó, hanem az írásokban kifejezett, meghatározott és részleteiben megtervezett isteni rend. Jézus mondja: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe és beteljesedik minden, amit a próféták az Emberfiáról megjövendöltek” (Lk 18,32). Ennek az írásokban kifejezett atyai akaratnak szinte az aggályosságig fokozódó figyelése annyira jellemző Jézusra, hogy Pétert — akit az imént egyháza sziklájának és az_ isteni kinyilatkoztatás boldog részesének nevezett, — képes keményen rendreutasítani: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak" (Mt 16,21—23). Péter visszautasítása annál is figyelemre méltóbb, mert hiszen olykor Jézus előtt is felrém- letí a véres jövő látomása és emberi irtózottal fordult el tőle. Szent János megörökített egy ilyen drámai pillanatot, ami nem lehetett egyetlen. Amikor Jézus a búzaszem elhalásáról beszélt, fölsejlett benne közeli halála: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától?" (Jn 12,27) Ebben az elszólásban már megérezzük azt a vívódást, ami a Getszemáni kertben fejeződött ki a legélesebben, amikor ezt mondta: „Abba, Atyám! — Te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhetI” (Mk 14,36) Ezekből a feszült pillanatokból sejtjük meg, hogy a mélységes emberi irtózat hogyan váltott át az isteni akaratra: „De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te”. Vagy az ebben az önmaga felindultságát csendesítő szavában — „De hiszen éppen ezért jöttem" (Jn 12,28) — az isteni akarathoz illeszkedés hősi lendületét tapasztaljuk. Ezt az elkerülhetetlenben is megnyugodni akaró megadást érezzük ki Jézusnak több, a szenvedése körülményeire utaló kijelentésében is. Amikor az árulóról beszél, ezt mondja: „Az Emberfia elmegy, amint megírták róla” (Mt 26,24). És tán ezért szól olyan méla szomorúsággal, minden felindulás nélkül tanítványainak gyáva elfutásáról: „írva van: megverem a pásztort és szétszélednek a nyájból a juhok” (Mt 26,31). Bármilyen rémületet és gyötrelmet (Mk 14,33) váltott is ki belőle az írásokban foglalt atyai „végzet”, a végzések ellen tusakodó barátait mindig ezzel a kiegyensúlyozott szóval csendesíti: „Azt hiszed, nem kérhetném Atyámat s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet? De akkor hogy teljesedne be az írás, amely szerint ennek így kell történnie?” (Mt 26,53—54). Csak így érthetjük meg a fennkölt nyugalmat, ami az emmauszi úton kiérezhető abból a felvilágosító munkájából, amikor „Mózes elkezdve az összes prófétáknál megmagyarázta nekik, amit az írásokban róla írtak” (Lk 24,27). Mégpedig úgy magyarázta, hogy ezek a tört reményű emberek ezt vallhatták: „Hát nem lángolt a szívünk, mikor beszélt az úton és kifejtette az írásokat?" (Lk 24,32) Mindezek a megrázó gondolatok arról győznek meg bennünket, hogy az Isten akarata és az írások felcserélhető valóságok voltak Jézus életében. És így érthetjük meg kijelentését: „Hamarabb ér véget az ég és föld, minthogy egyetlen pont is elvesszen a törvényből” (Lk 17,17). 156
