Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Hajdók János: Zsoltároskönyv a mai ember kezében
Jegyzetek 1) Th. und G. Sartory: In der Hölle brennt kein Feuer, 1969. — 2) Herbert Haag: Abschied vom Teufel, 1969; Teufelsglaube, 1974. — 3) Meinrad Limbeck: Die Wurzeln der bibi. Auffassung vom Teufel, Concilium, 11, 1975, 164. — 4) Pl. Jubileumok könyve 10,5; Hónok első könyve 15,8. — 5) Van der Osten: Gott und Belial 1969, 76. — 6) Haag: Teufelsglaube, 246. — 7) H. Schlier: Mächte und Gewalten im N. Testament, 1958. — 8) C. Gérest: Der Teufel in der theol. Landschaft der Hexenjäger, Concilium, 11, 1975, 173 kk. — 9) J. P. Jossua: Die alte Schlange, Concilium, 11. 1975, 211 — 10) J. de Tonquedec: Les maladies nerveuses ou mentales et manifestations diaboliques, Paris, 1938. — 11) J. Lhermite: True and fals Possession, London, 1963. — 12) A. Schmied: Christentum ohne Teufelsglauben? Theologie der Gegenwart, 18, 1975, 56. Hajdók János ZSOLTÁROSKÖNYV A MAI EMBER KEZÉBEN Annyi szellemi konfrontáció idején, a líra vezető szerepének látszólagos háttérbe szorulása korszakában joggal merül fel sokakban a kérdés: van-e jövője a zsoltárkultusznak, érdemes-e sokat törődni a Krisztus működése előtti, ószövetségi tudatvilágot tükröző zsidó versgyűjteménnyel, s lehetséges-e azt alkalmazni ennek a századvégnek igényeihez? Mintha a megfigyelés azt igazolná, hogy az általános szekularizálódás folyamatában a tőlünk időben és térben távoleső antik héber költészetnek hatása és jelentősége ma már a minimálisra zsugorodnék; mintha nem ihletne már újabb művészi alkotásokra, és az interpretátoro- kat nem ösztönözné kutatómunkára. Régi nyelv, sajátos ritmika, ódon világ, a megértéshez szükséges kiszakadás korunk zaklatott és felgyorsult élményanyagából látszólag szintén ezt a véleményt támogatja. Nincs helyünk és okunk arra, hogy mindezt az ellenvetést töviről hegyére elemezzük, vagy — ami még nagyobb képtelenség volna — mindenestül, kellő indoklás nélkül visszautasítsuk. Napjaink zsoltárfordítói, itthon és külföldön, éppen eleget törődnek a fenti problémákkal. Az is igaz, hogy az Egyház s általában a vallás válsága a Szentírás olvasására s azon belül az egyik legproblémásabb könyvének, a Psalterium-nak befogadására is visszahat. Túlzás és dőreség lenne azt állítani, hogy a ma emberei egymás sarkát tapodva, ezrével hajszolodnak a zsoltárok után. Nincs és talán még sokáig nem lesz „tömegmozgalom" Dávid, Aszaf s a többi ószövetségi költő műveinek birtokbavételére. Mégis azt állítjuk, hogy a század nyújtotta keretek közt a zsoltároknak nemcsak némi, csökkentett szerepük van és lesz a modern ember szellemi táplálása tekintetében, hanem éppen ezeknek a halhatatlan műveknek jutott jelentős szerep az új szellemiség elmélyítésében; nem is szólva egy már elkezdődött s idővel nyilván szélesedő ökumenikus lelkiségben betöltendő, szinte határtalan hivatásukról. A lírának napjainkban valóban nincs az a vezető szerepe, mint Petőfiék korában, amikor „Isten prófétáknak rendelé a költőket”. Ezt a megállapítást sokszor emlegetik irodalmi körökben. De nem vált be Babits Mihálynak kesergő jóslata sem: „A líra meghal... A líra elhal, néma ez a kor.”1 Nem szólunk a világszerte tapasztalható új lírai virágzás elgondolkoztató adatairól, csupán a magyar termésről. Az elmúlt évben — Vigíliát nem is számítva — 14 szépirodalmi igényű folyóiratunk és központi újságunk összesen 2906 magyar verset közölt 399 lírikusunk tollából (az előző évben ugyanott 305-tel kevesebbet publikáltak). Ugyanakkor első önálló kötettel 14 pályakezdő szerző jelentkezett.2 Verseskönyvek — bármily fajsúlyúak — nem szoktak raktáron maradni. Ami pedig a katolikus szellemű költészetet illeti, olyan óriási igénynek vagyunk éppen napjainkban tanúi, ami egymagában is megmagyarázza, hogy Szentgáiy Kata verseskönyve napokon belül elfogyott az Ecclesia könyvesboltjából. Az állami kiadóknál megjelenő Rónay György, Pilinszky János, Puszta Sándor és Vasadi Péter népszerűségéről fölösleges szólnunk. Voltak korok, amikor a nagy eposzok domináltak, máskor a klasszikus drámák, ismét máskor széphistóriák vagy szentimentális regények. Izlésirányok változnak, a műfajok népszerűsége hullámzik, de a költészet s azon belül a líra — mindenkor halhatatlan. A költészet „a szó alkímiája” (Rimbaud), benne kimutatható, mi egy korszak igazi eleme s mi csupán talmi csillogás. A költészet nem más, mint a „műalkotás filozófiája" (E. Poe), az idő jeleinek ritmusba zárt rendszere. A poézis ugyan — mint József Attila jói látta — nem tudomány, de valóban egyfajta filozófia. S ha egy 150
