Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Hajdók János: Zsoltároskönyv a mai ember kezében
költészet mcgasrendű, pontosan tükrözi az emberiség közös és örök nagy gondjait is, saját időszakaszának kínjait és örömeit is. Mit mondjunk akkor, ha a könyvek könyvének évezredeken átparázsló művészetéről, a Zsoltároskönyvről van szó? A modern ember rendkívül nyitott az elmúlt emberi korszakok kultúrája iránt. Sorra jelennek meg azok a könyvsorozatok, amelyek az ősköltészettől, a keleti kultúráktól kezdve napjainkig feltárják az eddig elfeledett szellemi kincseket. Már szinte nem is lehet nyomon követni az óriási könyvtermelést, főleg a most először megjelenő vagy megismételt kiadásokat, amelyek bevezetnek a legprimitívebb népek hagyományvilágába is, a művelt történelmi nemzetek sajátos vagy összemberi mondanivalójába is. Fiatalok és középkorúak szenvedélyesen búvárolják a könyvtárakat és antikváriumokat, latin auktorokat keresnek, állami kiadó is elkészíti Szent Ágoston Vallomásait kinyomásra (Városi István fordítását három nap alatt szétkapkodták), de tervezi a középkori egyházdoktorok műveinek megjelenéséi is. Hogyan lenne föltételezhető, hogy éppen a zsoltárok hiányoznának ebből a hatalmas érdeklődési szférából? De éppen a zsoltárokkal olyan szellemi értékhez érkezünk, ami átüt közel háromezer év történelmén. A zsoltárkönyv nemcsak úgy általában kísérője az üdvtörténetnek, nemcsak utal rá, sőt dióhéjban — akár mint prófécia, akár mint kordokumentum — meg is jeleníti, hanem az üdvtörténet emberi arculatát is minduntalan elárulja. Más szóval: valóságos kultúrtörténeti hátterül is szolgál a századok idő-liturgiájában. Századunk embere fokozottabb mértékben fordul Krisztus személye felé. Urunk és Mesterünk nyilván fejből tudta a zsoltárokat, idézte messiási küldetésének igazolására (pl. Mt 21. 22, 23. fej., Lk 24, 44; Jn 15, 22 kk), imádkozta apostolaival is (Mt 26,30), magában is, még a keresztfán is a 22. zsoltárt, haláltusájában talán végig is mondta. Az apostolok életében folytatódott a zsidó hagyomány (1Kor 14,26—27). Szent Jakab buzdít is rá: „Szenved valaki közületek? Imádkozzék! Jókedve van? Énekeljen zsoltárt!" (Jak 5,13) Amikor Pált és Szilást Filippiben bebörtönözték, „zsoltárt énekelve dicsőítették Istent" (ApCsel 16,25). A pogányból lett keresztények életében eleinte nem játszhatott a zsoltározás oly nagy szerepet, de aztán fokozatosan, még az őskeresztények életében egyre fontosabb szerephez jutott; ezt igazolják a mártírok aktái, Tertullián vallomása s a katekumenoktatásnál bevezetett gyakorlat. A remeteség, később a szerzetesi intézmény fejlődésével aztán elterjedt a szokás: a par excellence imádság éppen a psalmus. Ezt igazolja az is, hogy sok magánhasználatra szánt kéziratos psalterium és Liber Horarum maradt fenn a középkorból. Bizonyára mások is voltak úgy, mint Szent Lajos király, aki éppen a zsoltárokon tanult meg olvasni. A középkorban aztán a papi és szerzetesi közösségekben az officium hórákra bontott rendje s a gregorián éneklése olyan magas fokot ért el, hogy e dallamkincs az összemberiség fogyhatatlan aranytartaléka lett. A Szentírás más lírai jellegű versei, az ún. canticumok is helyet kaptak a liturgiában, de a zsoltárok vitathatatlanul túlsúlyban vannak, nemcsak nagy számuk, hanem megrendítő és változatos tartalmuk miatt is. Külön tanulmányt jelentene, ha ki akarnák részletesen fejteni, mily nagy szerepet vitt a psalterium és a psalmodia az irodalomban, a képzőművészetben és a zenében. Elég legyen most csak néhány adatot említeni. Elsősorban Európában a görög Septuagintán és a latin Vulgátán kívül se szeri, se száma a különböző nemzeti nyelvű tolmácsolásoknak, már a XIII. századtól kezdve. A fordítók közt ilyen neveket találunk: Franciaországban Marót, Corneille, Racine, La Nain de Tillmont, Paul Claudel; maga Kálvin is a fordítók közé sorolandó. A németek közül kétségkívül Luther fordítása emelkedik ki. Az utolsó évtizedek imádságos ihletésű fordításai közül Guardini német, Gelineau francia, Grail angol nyelvű fordításai a legjelentősebbek. Minket magyarokat egyre jobban érdekel népi-nemzeti kultúránk múltja. Ám ameddig nyomon követhetjük írásos kultúránkat, mindenütt fel-felbukkannak zsoltáremlékeink. Főleg azonban Balassi Bálint istenes verseitől és a reformáció térhódításától kezdve, szinte megszakítás nélkül napjainkig élt, virágzott, fejlődött, hagyományt őrzött és terjedt a zsoltárok szülte, sajátosan magyar áhítat-elemekkel megtűzdelt vallási élmény. A Habsburg- és török elnyomástól szenvedő protestáns prédikátorok zsoltárköltészetének népet vigasztaló, erősítő szerepe közismert. Sztárai Mihály, Bogáti Fazekas Miklós, Kecskeméti Vég Mihály (az ő fordítása nyomán készült Kodály Psalmus Hungaricus-a) és főleg Szenei Molnár Albert zsoltárverseit irodalomtörténetünk is nyilvántartja. A genfi reformátor komor szelleme századokon át hatott, amikor „szólt hatalmas szóval toprongyos prédikátor, gátakat sodort már válaszul a zsoltár, zúgták mint erős tábor.”3 Nem lehet elvitatni a nagy bibliafordítónk (Károli Gáspár és Káldi György) érdemeit sem. Századunkban pedig még mindig élő és működő hagyomány Ady Endre és Babits Mihály költészete. Adyra az ószövetségi nagy próféciák és a zsoltárok hatottak leginkább a Szentírás könyveiből; ez a költőóriás büszkén s ugyanakkor töredelmesen emlegette, hogy istenes verseiben megírta az Úr néhány zsoltárát. Babits líráját át-meg 151
