Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Démonhit és Szentírás
azokat, akik szembeszállnak a hittel. Júdás árulása és Jézus szenvedése mögött János (13,2; 27) és Lukács (4,13; 22,3) szerint sátáni hatás van. Viszont Mk 8,32 és Mt 16,27 szerint az ördög inkább el akarja téríteni Jézust a keresztúttól. Máté és Márk Jézus elfo- gatásánál és a tanítványok szétszóródásánál sem hivatkoznak ördögi beavatkozásra úgy, mint pl. János, hanem inkább azt emelik ki, hogy Jézust az Atya akarata szolgáltatta ki ellenségeinek, s így tette lehetővé az áldozat bemutatását. Az apostoli levelek is ismerik a sátán kísértő hatalmát. Péter (15,8) ordító oroszlánhoz hasonlítja, amely körüljár és zsákmányt keres, Pál is emlegeti a kelepcéit (2Kor 2,11; 12,7; Ef 6,11), tudja azt is, hogy szívesen öltözik a világosság angyalának képébe (2Kor 11,14), ezért szükségünk van a szellemek elbírálásának képességére (1i<or 12,10) és helyénvaló a felhívás, hogy „ne adjanak teret a sátánnak” (Ef 4,27). De teológiailag éppen azt kellene tudnunk, hogy mennyi ezekben a kifejezésekben a hasonlat és mennyi a valóság. Hiszen Pál apostol sem látja minden bűnös tett mögött az ördögöt. A Rám 8,1—18-ban a testi ember és a lelki ember különbségével magyarázza a hit elfogadását és a visszautasítását. A Rám 5—7 fejezeteiben a megváltás gyümölcseit sorolja fel és megelégszik azzal, hogy Krisztus megszabadított bennünket a bűn, az ösztönös test és az ószövetségi törvény szolgaságától, de nem említi a sátán szolgaságát. Az Him 3,7-ben a kapzsiságot jelöli meg úgy, mint a bűnök forrását. S ez teljesen összhangban van a szinoptikusok szövegeivel, amelyekben a bűn forrása maga az ember. A konkolyt „ellenséges ember" veti el az Isten szántóföldjébe (Mt 13,28), arra kell vigyáznunk, hogy a szemünk, a kezünk, vagy a lábunk ne vigyen bűnre, és hogy egymást ne botránkoztassuk (Mt 18,6—10). A gonosz gondolatok a szívből törnek elő (Mt 15,19), s az embert a gazdagság (Mt 20,23) vagy a test erőtlensége (Mk 18,38) akadályozza a jó követésében. Máté 23. fejezete felsorolja a farizeusok bűneit, de a sátánnal nem hozza őket kapcsolatba, s az ítéletről szóló beszéd is csak az ember felelősségét hangoztatja, nem pedig az ördög szerepét. Az embernek magának kell vigyázni és imádkozni, hogy a kísértést elkerülje. Az ördögnek tehát nincs olyan hatalma, amely előtt az ember tragikus lénynek érezhetné magát, mint ahogy az Ószövetségben Jób sem azért panaszkodik, hogy a sátán ellene fordult, hanem azért, hogy Isten ráküldte a megpróbáltatást. Egyházi hagyomány Első megállapításunk az, hogy az egyházi tanítóhivatal mindig csak más igazságokkal kapcsolatban emlegeti a szellemi teremtményeket. Ugyanakkor ezek a nyilatkozatok feltételezik a keresztény nép hitét és meggyőződését a szellemi lényekre vonatkozólag. A IV. Lateráni, a Firenzei és az I. Vatikáni zsinat szövegeiből a következő utalásokat kell kiemelnünk. Ami Istenen kívül létezik, az mind az ő teremtménye, akár anyag, akár szellem. Ami az ő kezéből kikerült, az létében és rendeltetésében mind jó, vagyis megfelel a teremtés céljának. Ami rosszá lett, az magát tette azzá. A szellemi létezők különböznek az általunk megtapasztalt anyagvilágtól, s bizonyos hasonlóságot mutatnak az emberi lélekkel. A Hu- mani Generis enciklika (1950) még kifogásolja, hogy egyes teológusok nem hangoztatják a szellemi teremtmények személyes létét és nem tesznek világos megkülönböztetést az anyag és a szellem között. Az Egyház mindennapi életében a démonhit az egyes korokban különböző módon tükröződött. Amint láttuk, az újszövetségi szent könyvek inkább azt akarják vele kiemelni, hogy a megváltásnak az egész teremtést átfogó ereje van, de az ördögi hatás lehetőségét nem tagadják. Ezért érthető, hogy a kereszténnyé lett európai népekben mindig maradt valami a pogányságból hozott babonából és varázslásból. A kimondott boszorkányhit azonban csak a második évezredben jelentkezett és a 15—16. század fordulóján érte el tetőfokát. Ennek bizonyítékai az irodalmi viták és a boszorkányperek, illetőleg égetések.8 A liturgikus szövegek ettől az időtől kezdve közölnek egyre több exorcizáló formulát. Ha ezekre visszatekintünk, az lehet a benyomásunk, hogy bizonyos értelemben uralkodni látták azt a sátánt, akit Krisztus határozottan ledöntött a trónjáról. Itt adhatunk feleletet arra a sokszor emlegetett figyelmeztetésre is, hogy ti. az ördög politikájának az kedvez, ha nem veszünk róla tudomást, illetve ha tagadjuk a létét. Az eretnekégetések és a boszorkányperek viszont azt mutatják, hogy az sem vált díszére a keresztény életnek, ha a gonosz lelket túlságosan eleven történeti tényezőnek tekintették. Az 1970-ben megjelent új Missale Romanum és a zsinat utáni liturgikus szövegek elhagyták a legtöbb exorcizmust, s inkább arról akarják meggyőzni a hivőt, ami a Szentírásban is központi gondolat, hogy Isten szereti az embert és nem dobta prédának ismeretlen hatalmak elé. Sok igazság van J. P. Jossua megállapításában is, hogy „az ördögnek az emberiség felett való joga, amelyet Adám bűnével megszerzett, sokkal gyérebben fordul elő a Szentírásban, mint gondoljuk”9. Az egyházjog a 148
