Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - Várkonyi Imre: Harminc év - Három tusrajz a felszabadulás utáni három évtizedből
Harmadik rajz. 1964. szeptember 15. XXIII. János pápa nemcsak a zsinatot hirdette meg, hanem valóban minden rendelkezésére álló módon és Krisztus Egyházához méltó mértékkel kereste azt az utat, amelyen a jóakaratéi emberek együtt tudnak járni. Nem volt könnyű a nagy pópa terveinek elkezdése. Miért? Természetes, hogy az Egyházban egyik napról a másikra nem történhet meg minden vezető lelkében az alapvető és gyökeres fordulat. Sokan voltak és vannak ma is, akik féltették és féltik az Egyházat a megújulástól és azoktól a változásoktól, amelyeket a 2. Vatikáni zsinat elkezdett és amelyeknek most tíz év múlva is természetszerűleg csak az elején vagyunk. Biztos, hogy vannak teológusok, akik jószándékuk mellett sem helyesen értelmezik az Egyház korszerűsítését. Ki csodálkozik ezen? Ugyanakkor azon sem kell csodálkoznunk, hogy vannak teológusok, akik minden korszerűsítéstől a legmesszebbmenőkig elzárkóznak, mert egyszerűen nem értik meg, hogy a Szentlélek Úristen valami újat, valami jobbat indított el az Egyházban. XXIII. János pápa bölcsessége elindított egy olyan folyamatot is, amely a később eredményes párbeszédeket hozta létre. így a különböző szocialista államok vezetőivel is. VI. Pál pápa mélyreható bölcsességét és nagy-nagy diplomáciai tudását dicséri, hogy XXIII. János pápa 1963. június 3-án bekövetkezett halálával nem szakadtak meg ezek a helyes és mindenképpen az Egyház és a népek javát szolgáló folyamatos párbeszédek. Egyik ilyen párbeszédnek lett az eredménye, hogy hazánkban is részleges megállapodás jött létre az Apostoli Szentszék és a Magyar Kormány arra felhatalmazott képviselői között. Amikor hazánk felszabadulásának harmincéves évfordulóját ünnepeljük és látjuk, hogy Egyházunk az elmúlt tizenegy esztendőben milyen komoly lépést tett előre nemcsak abban, hogy a püspöki székek betöltést nyertek, hanem abban is, hogy mindig többet és jobbat tehet a magyar nép szolgálatának útján, akkor igazán hálát adhatunk a Mindenhatónak, hogy megadta nekünk a részleges megállapodás lehetőségét. A 2. Vatikáni zsinat az Egyházat elindította a „szolgáló egyház" útján. A zsinati atyák tisztában voltak vele, hogy Krisztus országa nem ebből a világból való. Ez azt jelenti, hogy nem a földön kell hatalmat és dicsőséget szerezni, de mindig és mindenkor szolgálni kell azokat, akikhez az Egyház küldetett. Hazánkban ez a szolgálat mindenekelőtt népünk egységének szolgálatában nyilvánul meg. Azt akarjuk, hogy népünk élete minél jobb és minél teljesebb legyen. Ebben hivő és nemhivő, — elveinek teljes megtartásával — egyetérthet. Ugyancsak azt akarjuk, hogy magyar népünk békében építhesse a maga boldog jövőjét. Ez a feladat Egyházunk számára krisztusi parancs. Mi nem lehetünk a széthúzás és a békétlenség hirdetői. Éppen ezért igazi örömmel tölti el a katolikus híveket, hogy a magyar katolikus Püspöki Kar hazánk felszabadulásának harmincadik évfordulóján egyértelmű és félre nem magyarázható eligazítást adott számunkra a munka, a hazaszeretet, az egység és a haladás útjáról. Harminc év telt el hazánk felszabadulása óta. Nem volt mindig sírna és göröngyöktől mentes ez az út. De előre vezetett és Istenünk megmutatta nekünk, hogy a választott út a hivők számára is járható. Mi ezért bizakodva nézünk az újabb évtizedek elé is. Bízunk egyházi vezetőinkben, de ugyanakkor bízunk azokban is, akik az egész magyar nép életét minden vonatkozásban még jobbá, még boldogabbá akarják tenni. Ehhez az elhatározáshoz mi a magunk helyén és a magunk erejével, bízva Isten kegyelmében, szívesen jelentkezünk szolgálatra. A világ éhsége humánus tetteket kíván, de ugyanakkor óhajtja az örök üdvösség Jóhírét is. Hogyan tudjuk csillapítani e Jóhír iránti éhséget, ha az Isten ajándékát nem tudjuk olyan szavakba és tettekbe önteni, amelyek megfelelnek korunk gondolkodás- módjának és emberi igényeinek? A hit régi formulái „kövekké" váltak és századunk „Kenyér" után kiált! Alfánk bíboros 137
