Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - A magyar teológia harminc éve - a teológus a szocialista társadalomban - Beszélgetés Nyíri Tamás professzorral

még ha nem is fordult elő ilyesmi, még ha nem is visel magán keresztény címkét. Más szávai keresnünk kell a mai világban az anonim keresztény értékeket és alkalmazkodnunk kell hozzájuk.'' „Az idők jelei" (1971) a legmodernebb természettudományos nézeteknek és az Egyház emberről, hitről és fejlődésről szóló tanításainak összevetése, kísértet az összhang megteremtésére, test és lélek, vallás és szekularizáció, halál és feltámadás problémáinak megválaszolására. Az „Antropológiai vázlatok" (1972) az ember felé forduló teológia újabb megnyilatkozása: az ember önértelmezésének analízise a transzcendencia fényében. ,,A filozófiai gondolkodás fejlődése" (1973) átfogó, rendszerezett képet nyújt a bölcselet főbb vonulatairól, egyszerre „ábrázoása" és kritikája is az eszméknek. Csupán azt sajnáljuk, hogy a magyar filozófiai gondolkodás korszakainak, egy-egy jelentősebb alakjának — ha vázlatosan is — nem szentelt teret.

— Őszintén megvallva, ezt most nem éreztem feladatomnak. Célom az egyetemes filozófia fejlődésének bemutatása volt. A magyar filozófiatörténet megírása, amellyel még kétségtelenül adósok vagyunk, egyelőre várat magára. Meggyőződésem, hogy egyszer, a közeljövőben valaki hozzáfog ehhez a már-már halaszthatatlan munkához is.

— Meghatározhatók-e a magyar teológia soron következő feladatai?

— A teológia munkája természetesen nem ér véget az elvont-általános elvek leszögezésé- vel. Kutatnia kell, hogy miként hozhatók ezek vissza a földre, hogyan tehetők konkrét-általánossá s a keresztény hívők számára csakugyan elfogadhatóvá. Azt mindannyian tudjuk, hogy hívőknek és nemhívőknek, marxistáknak és nem marxistáknak együtt kell élniük ebben a hazában. Csak az a kérdés, hogyan lehet élni és hogyan lehet vállalni a közös munkát, vagyis a szocializmus építését ateista-marxista társainkkal olyan rendszerben, amely ha türelmes is, nem mond le a vallás elleni ideológiai harcról. Erről szólott Kádár János emlékezetes nyíregyházi beszédében, 1974 tavaszán: „Ami a hívők és nemhívők között meglevő világnézeti különbségeket illeti, az a véleményünk, hogy világnézeti kérdésekben csak érvekkel lehet győzni. A politikai harcban azonban számunkra teljesen közömbös, hogy ki hívő vagy nemhívő. ki milyen egyházhoz tartozik. Ha velünk tart, akkor szövetségesünk, ha szemben áll velünk, nem lehetünk elnézőek. A hívő ember vallásos érzékenységét tiszteletben tartjuk, nem sértjük meg, erre semmi szükség nincs. Ugyanakkor saját világnézetünket hirdetjük, terjesztjük, s nem hagyjuk szidalmazni és támadni. Ma Magyarországon a közös dolgokban, a szocialista építés alapvető, közös céljaiban jól egyet tudunk érteni a hivőkkel, az egyházakkal, az egyházak vezetőivel is. Ez így helyes. Az állam és az Egyház közötti rendezett viszony nem önmagától, hanem kitartó munkával jött létre. Azt hiszem, mindenki számára világos, hogy lakás kell a hívőknek is, meg a nemhívőknek is, és természetes, hogy a lakásépítési programnak közösnek kell lennie. Egy fejlettebb új világban, a szocialista társadalomban is mindenki »lakos« lesz. Márpedig aki részese lesz a boldogabb jövendőnek, annak az építésből is ki kell vennie a részét. Hozzáteszem, az emberek többsége — jó szándékkal — ki is veszi a részét."

— Van-e válaszunk nekünk erre a kérdésre? Az elméleti feleletet röviden így foglalhatnám össze: a keresztényeknek nem feladatuk, hogy forradalmat csináljanak, de a kereszténység a szabadság vallása, ezért a szocialista társadalomban is az a célja hogy az ember teljes felszabadítása érdekében dolgozzék és hozzájáruljon a totális ember megvalósításához. Ha a történelmi materialista meg van győződve arról, hogy a keresztény vallás a hamis tudat körébe tartozó felépítmény, akkor a lényeget összetéveszti azzal az ideológiai funkcióval, amit az hazánkban is ismételten betöltött. Ebben az értelemben csakugyan kisebbednie kell az Egyháznak, hogy növekedhessen Isten és az ember. A történelmi materialista azt vallja, hogy a kommunista társadalomban a vallás magától hal el, mert teljesen funkcióját veszti. A keresztény ezzel szemben azt, hogy a de-ideologizálás következtében tisztábbá és ragyogóbbá válik a vallása, mint amilyen valaha is volt. Mivel tudományelméletileg a kereszténység lényegéről vallott ellentétes felfogások mindegyike hipotézis, nyugodtan alávethetjük ezt is — mint minden más hipotézist — a gyakorlat próbájának, annál is inkább, mert erre Krisztus is biztatja a hívőt (Mt 16,18).

— Mit jelent mindez a gyakorlatban? Hogyan válik cselekvéssé, mindennapi életté?

— A teológus nem zárkózhat el a „rázós" kérdések elől, nem háríthatja át megoldásukat az önálló nagyságként felfogott „történelemre” vagy „gyakorlatra”, mert „a” történelem és „a" gyakorlat nem old meg semmit. Aki így értelmezné Krisztus kijelentését, az teljesen félreérti az evangélium üzenetét. Konkrét, élő embereknek kell bizonyítaniuk az Egyház és a hívők helyét az adott történelmi-társadalmi helyzetben. Van-e jobb cáfolata a tételnek, amely szerint a vallás szükségképpen reakciós, mint a nem reakciós hivő? lehet-e meggyőzőbben érvelni amellett, hogy a kereszténység nem idegeníti el szükségképpen az embert önmagától, mint kereszténynek lenni és ugyanakkor őszintén vállalni a szocializmus építésében mind10