Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - A magyar teológia harminc éve - a teológus a szocialista társadalomban - Beszélgetés Nyíri Tamás professzorral

azt, aminek célja az ember sorsának javítása, a nép nagyobb jóléte, több műveltsége, s teljesebb egyenlőség ember és ember között?

Mivel a teológus nemcsak az Egyház hitvallásának az értelmezője a világban, hanem a világ igazságának a szószólója is az Egyházban, nem vonakodhat rámutatni azokra az értékekre, amelyeket a keresztény hívő teljes odaadással helyeselhet a szocializmusban. Például — hogy csak egyet ragadjak ki a sok közül — azt az alapvető törekvést, hogy ember ne nyomhasson el embert, egyaránt vállalja a komolyan keresztény és a komolyan szocialista. A keresztény hit nem szólít föl menekülésre a világból, hanem a világ túlszárnyalására és emberibbé tételére. Ha a keresztények és kommunisták együttélését úgy fogjuk föl, mint békés versengést az embertársak érdekében, akkor a szocialista humanizmussal való őszinte együttműködés egyúttal a keresztény társadalomkritika egyik megnyilvánulása is.

A hit csak akkor valódi, ha istenhit és nem az Egyház társadalmi kiváltságait védelmező ideológia, s csak akkor igazulunk meg benne, ha tevékeny a szeretetben, ha szolgál az embertársnak, ha nemcsak egyéni bensőségesség, hanem társadalmi aktivitás is. Csak az ezt valló teológiának sikerülhet áthidalnia a szavahihetőségi hézagot, s teljesítenie apologetikus feladatát. Nem a Zsinat előtti triumfalista hitvédelemre gondolok, hanem Szent Péter figyelmeztetésére: „Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek (apologia) mindenkinek, aki reménységtekről kérdőre von titeket. De ezt szerényen, tisztességtudóan, jó lelkiismerettel tegyétek” (1 Pét 3,15).

A mai magyar katolikus teológia nem zárkózik a beavatottak szűkkörű társaságába, tekintettel van arra a valóságra, amelyben a hit és a hitetlenség vitája mozog. Társadalomkritikai feladatát elsősorban prófétai küldetésével valósítja meg. Rámutat Krisztus igazságának sokféle elhomályosulására a vallási közösségben, bírálja a vallási közösség elmeszesedett struktúráit és kollektív megtérést követel. Megkülönbözteti a hagyomány különféle rétegeit: az isteni, az emberi és a már túlságosan is csak emberi elemeket. Kipellengérezi a tanítás és életmód ellentéteit és torzulásait, s felhívja az egyházi közösséget eredeti igényességére: az önmagunkkal való elégedetlenség magvának elhintésével figyelmeztet a kereszténység sajá: értékminőségére, hogy ezáltal elősegítse az egyén és a közösség tökéletesebb gyakorlatát. Bár radikális kritikájával néha kihívja egyes egyházi vezetők rosszallását, van bátorsága felvázolni a gondolkodás- és cselekvés-rendszerek új összefüggéseit. Nem reked kívül az egyetemes hitfelfogáson, az Egyház hitével való mély azonosulása pedig megajándékozza a nyílt beszéd keresztény szabadságával. Kritikus — és ezért szavahihető — szóval és tettel képviseli Istenünk jóságát és emberszeretetét a mai magyar társadalomban.

— Az elmondottakból az következik, hogy csak az tud korszerű teológiát művelni, akinek a társadalomról való gondolkodása is korszerű. A zsinati szellem elválaszthatatlan a szocialista rend értékeinek felismerésétől és humánus céljainak alkotó szolgálatától, mint ahogy a társadalomért végzett őszinte munka sem különíthető el a hit modern értelmezésétől és ugyanakkor evangéliumi gyakorlatától.

—A társadalmi síkon és a teológiai síkon képviselt haladás, a fejlődéssel lépést tartó gondolkodás nem képzelhető el külön-külön, hanem csak egységben. Theodor W. Adorno monumentális műve, a The Authoritarian Personality ezer oldalon keresztül fejtegeti a nyílt és a zárt egyéniség sajátosságait. A haladó gondolkodás a nyílt egyéniség alapvető jellegzetessége, amelynek az élet minden területén meg kell nyilvánulnia, máskülönben elkerülhetetlen a tudathasadás. Egyszerűen nem hihető el és nem magyarázható meg, hogyan lehetséges az, hogy aki teológiai téren haladó, ne legyen társadalmi téren is az. Minden bizonnyal fordítva is érvényes ez a megállapítás. A társadalmi haladás természetes szövetségese a haladó teológia. Szabad legyen itt egy példára hivatkoznom. Ismeretes, hogy a külföldi sajtó egy része milyen erőteljesen támadja VI. Pál pápa ún. keleti politikáját, ezen belül Casaroli érsek és a magyar püspöki kar szerepét. Jellemző, hogy ezek a támadók, ameny- nyiben teológusok is tartoznak hozzájuk, kivétel nélkül az ún. konzervatív irányzat soraiból kerülnek ki.

— Amint a hittudomány egyre inkább ,,a földi valóságok teológiájává" is válik, s amint a hivő ember mind lokozottabban vesz részt a társadalom építésében, folyamatos megújulásában éppen úgy, akárcsak az egyházi közösség megreformálásában, mai és holnapi önmagunk megítélésében, azaz ugyanazon eleven erővel képviseli az új életet léte egész realitásában — vajon nem szorul-e majd bizonyos korrekcióra a marxi valláskritika?

— A marxi kritika nem önálló jelenségként bírálja a vallást, nem a kereszténység önértelmezéséből indul ki, hanem tényleges társadalmi gyakorlatából. A módszerbeli következetesség azonban nem terjed ezen túl: a valláskritika elméletének jogosságát — elég emlékeztetnem Marxnak a 2. Feuerbach tételre adott válaszára — a társadalmi gyakorlatnak kell igazolnia. Ez azt jelenti, hogy amíg nem valósult meg a vallás nélküli kommunista társadalom, addig a marxi elmélet arra vonatkozólag, hogy a vallás lényegében véve hamis tudat11