Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - Várkonyi Imre: Harminc év - Három tusrajz a felszabadulás utáni három évtizedből
gadni, ha a bíborosokat nem kötötték volna a pápaválasztással járó különböző megszorítások. Végülis abban állapodtunk meg, hogy az isteni Gondviselés sokkal jobban tudja, hogy miért vezette a bíborosokat Giuseppe Roncalli felé, mint három fiatal egyházmegyés pap. Ugyanakkor mégis maradt bennünk — éppen az egyháztörténelem ismerete következtében — egy bizonyos aggodalom, hogy vajon a megválasztott velencei pátriárka hány évig lesz pápa és azokban az években amíg szent Péter székében ül, mit tud tenni Isten népének, az egész Anyaszentegyháznak javára. A tények ma már ismertek. XXIII. János pápa a maga hetvenhét évével nem tartotta magát átmeneti pápának. Hitt abban a küldetésben, omelyre őt 1958. év végén a Szentlélek Úristen éppen úgy választotta ki, mint ahogy az isteni Mester szent Pétert Krisztus első földi helytartójának, majd a pápák egymást követő sorait. XXIII. János pápa nyilván sokakkal együtt jól látta, hogy XII. Pius pápa halálával valóban egy korszak zárult le és neki, az új pápának egy egészen más korszakot kell Egyházunk életében megnyitnia. A felismerés nem volt nehéz, de az elkezdéshez is külön meg- viiágosító kegyelem kellett. És ez a megvilágosító kegyelem nem késett. Ma sokszor végiggondoljuk azt, hogy mi lett volna Egyházunkban XXIII. János pápa nélkül? Mi lett volna, ha nem kap ösztönző és megvilágosító kegyelmet arra, hogy meghirdesse a második vatikáni zsinatot. Ha nem jelent volna meg nagyjelentőségű Pacem in terris-enciklikája, ha egész magatartásában nem jelentkeztek volna olyan vonások, amelyek Egyházunkat a mai emberhez akarták elvezetni. A zsinat meghirdetése a leglehetetlenebb találgatásokat vonta maga után. De a Szentlélek Úristen Egyházunkban ilyen nagy művet nem emberi kívánságok és gondolatok szerint kormányoz és valósít meg. A 2. Vatikáni zsinat nem olyan eredményeket hozott, mint amilyeneket előre jósoltak. Legfőbb feladatának azt az eligazítást tartotta, amely az Egyház küldetését, lelkipásztori munkáját, mindenekelőtt az evangélium hirdetését és a kegyelmek szétosztását biztosítja a mai sokfelé lekötött ember életében. Ezért vannak, akik ma is azt mondják, hogy a 2. Vatikáni zsinat nem végzett kiemelkedő munkát és tíz évvel a zsinat után tulajdonképpen csak a liturgikus rendelkezések valósultak meg részlegesen, a többiek, — a zsinat iratai, —• mind a mai napig még csak rügyekben találhatók, illetőleg hatékonyak. Kétségtelen, hogy a zsinat utáni első évtized nem hozott látványos eredményeket. Legfeljebb olyanokat, amelyeket mi nem tartunk látványosnak. Egyházunk tanítása ugyanis a 2. Vatikáni zsinat előtt is, teljes egészében a kinyilatkoztatásra épült. Ezen a 2. Vatikáni zsinat sem változtathatott és semmilyen zsinat nem változtathat a jövőben sem. Legfeljebb arról lehet szó — és ez sem könnyű munka, — hogy a kinyilatkoztatást a legmélyebben és ugyanakkor küldetésünk legnagyobb szeretetében értelmezzük Isten népe felé. XXIII. János pápa, amikor Krisztus Egyházát korszerűvé akarta tenni, erre gondolt. Hitt az Egyház örök küldetésében. De hitt abban is, hogy másoknak is adhat az Isten megvilágosító kegyelmet, másoknál is jelentkezhet a jó, az érték, az emberség, a tisztesség és a becsület. Azt akarta, hogy az emberek egymásra találjanak a békében, és a jóakarat erejében mindig azt keressék, ami összeköti őket és nem azt, mi elválasztja. Ez a meglátás egyre kiemelkedőbb és soha el nem homályosuió az Egyház történelmében. Mi itt hazánkban minden nap benne élünk a párbeszédben, abban, hogy nemcsak hivő emberekkel találkozunk, — benne élünk abban, hogy tisztelni kell egymást és egymás nézeteit. Tudjuk, éppen úgy, mint XXIII. János pápa, hogy emberség, igazság és becsület másoknál is lehet. Éppen ezért, mi annak ellenére, hogy a kezdet-kezdetén, ami természetes is, nem kevés zökkenővel indultunk el az új úton, aránylag nagyon rövid idő alatt találtuk meg a párbeszédnek azt az útját, amelyet immár huszonöt esztendeje járunk. Ezt az utat az ellenforradalom megtorpanása sem tudta tönkretenni és a rajta való járást bizonytalanná tenni. Amit XXIII. János pápa elkezdett, azt a maga természetének és nagy diplomáciai fel- készültségének megfelelően folytatja utódja VI. Pál pápa, akit 1963. június 21-én, XXIII. János pápa halálát követően nem egészen három hét után választottak pápává. VI. Pál pápa nem egyszer bebizonyította, hogy a béke embere. Békét akar és haladást. Erről beszél nagy enciklikája: a Populorum progressio. Erről beszél nekünk az, hogy meglátogatta az Egyesült Nemzetek közgyűlését és ott beszédet mondott és beszédének lényegét is ezek a gondolatok jellemezték. Azóta is, amerre jár, mindig és mindenütt újra és újra elítéli a háborút, az erőszakoskodást és hirdeti a békét, az emberiséget, a megértést és a haladást. Amikor Szentatyánk meghirdette a Szentévet, ezt a Szentévet a kiengesztelődés évének hirdette. Ezt a kiengesztelődést nekünk mindenképpen szolgálnunk kell. Semmit sem érne és nem válna lelkünk javára semmiféle ájtatosság, semmiféle zarándoklat, ha nem lenne a Szentév a kiengesztelődés éve, ha nem tudnánk megbocsátani egymásnak szeretetből és ha nem értenénk meg, hogy Isten ebben az évben fel akar emelni bennünket lelki elesett- ségünkből és az Isten népét tisztának és szentnek akarja látni. 136
