Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homiliavázlatok az év 16-23. vasárnapjaira
lógót magáénak vallja és meg akar dicsőülni általa. Nyilvánvaló tehát, hogy az ember nem tudott élni azzal a szabadsággal, amit kapott, hiszen mindenki a bűn útjára tévedt. Isten azonban a szabadságunkat is megváltotta, s amikor a bűnös ember megtér Hozzá, átéli, hogy mindent ajándékba kapott. Tudja azt is, hogy rászorul az Istenre, mert segítsége nélkül nem maradhat meg a jó úton. így az irgalmas Isten és a hivő ember között kialakulhat az engedelmességnek, az imádásnak, és a bizalomnak a kapcsolata. A vallásos életnek ez a bensőség a forrása. Aki így hisz, az mindig tud imádkozni, az nem zúgolódik, s azt is tudja, hogy az élet kísértései, vargabetűi még jobban elmélyítik a hitét. Az evangélium is azt tanítja, hogy a hit Isten adománya. A keresztény hit rövid összefoglalása az, amit Péter vallomásában hallunk: Krisztusban a Fiú jött el hozzánk, hogy megváltónk legyen. Péternek nem a test és a vér nyilatkoztatta ezt ki, nem magától jött rá, nem is emberektől tanulta, hanem a meny- nyei Atya világosította meg. „Csak az jöhet hozzám, akit az Atya vonz" (Jn 6,44). Magunktól azért sem juthatunk el az igazi hitre, mert „a Fiút senki sem ismeri, csak az Atya” (Mt 11,27). De hogyan osztogatja az Atya ezt a kegyelmet? Az a benyomásunk néha, hogy csak kevesen és kivételesen kapják meg. Pedig ha az Atya szerétéiből küldte Öt a világba, akkor bizonyára akarja is, hogy megismerjék és elfogadják. Ő azonban a kegyelmi adományt hozzáméri emberi szabadságunkhoz. Felajánlja és ösztönöz, de olyan mértékben adja, ahogy mi magunk is hajlandók vagyunk elfogadni. A hit fénye úgy világítja meg Krisztus alakját, hogy az Ő befogadása jelenti az elfordulást a bűntől, az élet igazi értelmének a keresését, az örök javak előnybe helyezését, a rendetlen vágyak megtagadását, az Isten előtti hódolatot és az emberek szeretetét. Akit köt valamilyen előítélet, ösztönösség, ellenszenv, tévedés vagy önszeretet, az nehezen tudja saját elgondolását alávetni Isten bölcsességének. A megoldás csak az, hogy imádkozzunk több világosságért és engedjük hatni magunkra Isten bölcsességét, ahogy az az üdvösség történetében megmutatkozott és ahogy a Szentírás történeteiben előttünk áll. 22. vasárnap (Jer 20,7—9; Rám 12,1—2; Mt 16 21—27). Az emberi teljesség útja A Messiás szenvedésének előre való bejelentése két okból is szükséges volt. Krisztus egyrészt mentesíteni akarta apostolait a bot- ránkozástól, hiszen ők is a hagyományos zsidó felfogásban éltek, hogy Isten hatalmi szóval váltja valóra tetteit, s a mózesi törvény igájába fogja a népeket. Ezért a Messiás szenvedése azt az érzést válthatta ki bennük, hogy Isten tehetetlen az emberi gonoszsággal szemben. Másrészt viszont Krisztus meg akarta világítani, hogy Ű a megváltással magát az embert akarja tökéletessé tenni, illetőleg megmutatni, hogy ez a földi élet lehet a tökéletesség iskolája. Az a kijelentés, hogy Krisztus szenvedésével váltotta meg a világot, magyarázatra és kiegészítésre szorul. A teljes igazság az, hogy Ő mint isteni személy, egészen magára vállalta az emberi életet, minden feladatával és következményével, egészen a halálig. Az Atya iránti engedelmességet ebben a keretben mutatta meg. Igazi érdeme nem a szenvedése volt, hanem az a magatartás, amellyel minden ellentmondás ellenére és minden körülmények között teljesítette az Atya akaratát. Ez az önátadás, ez a magáról való lemondás volt alapja áldozatának. Péter és kortársai számára az volt érthetetlen, hogy a Messiás a mi életünk útját választja; azt az utat, amely tele van küzdelemmel és szenvedéssel. Krisztus számára ez volt a tökéletesség útja. „Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult” (Zsid 5,8). Lelkileg mindig megvolt benne a készség az Atya előtti hódolatra, de emberi érzései viszolyogtak az áldozattól, éppen úgy, mint a mieink. Benne is felötlött a gondolat, hogy „bárcsak eltávoznék tőle a szenvedés kelyhe", s magára kellett erőltetnie a helytállást. Emberi természetét be kellett vonni abba a fiúi szeretetbe, hogy „mindennapi kenyere az Atya akaratának teljesítése” legyen, illetve, hogy minden tettével Öt akarja megdicsőíteni. Az elhatározás és a cselekvés rendje nála is más volt. Neki is könnyebb volt a belső szándék felindítása, mint a külső tett. Viszont a küzdelmes életben és a halálig menő engedelmességben kiteljesedett benne a fiúság, s ez volt emberségének is a kiteljesedése. Megmutatta, hogy a zaklatott földi életben maradék nélkül lehet úgy viselkedni, mint az Isten Fia. így lett példaképünk, s így érdemelte ki a maga számára is a teljes megdicsőülést. A megváltásnak ez a módja megvilágítja előttünk is a tökéletesség útját. Az Ö példája nyomán nekünk is be kell vonnunk ellentmondó emberi természetünket az Isten előtti engedelmességbe. Munkában, szórakozásban, az emberekkel való bánásmódban, félreismerésben, betegségben úgy kell viselkednünk, mint Isten gyermekeihez illik. Aki ezt tartja szem előtt, az kevesebbet zúgolódik. 105
