Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homiliavázlatok az év 16-23. vasárnapjaira
A hitbeli megismerés tehát lehet olyan fokú, hogy elhatározás, követés születik belőle. A döntéshez azonban le kell győzni azt a kísértést, amely ösztönösségünkből fakad. Bennünk van a vágy, hogy a pillanatnyi nehézségektől megszabaduljunk, hogy a jelentkező örömöket azonnal megragadjuk, hogy indulatainknak szabad folyóst engedhessünk, vagy hogy kényelmünket ne kelljen feláldozni. Ezért az örök szellemi javak megragadásához előfeltétel az önuralom, a rendetlen hajlamok megtagadása. A vallásos élet állandó ellenőrzést, megfontolást és szellemi erőkifejtést követel. Az Isten előtti meghódolást és a többi erényt csak gyakorlás által lehet kifejleszteni. A vallásos élet akkor válik könnyebbé, ha az elrejtett kincset minél gyakrabban megtapasztaljuk. Isten országa már itt van, sőt bennünk van. Már most meg lehet tapasztalni, hogy Isten meghallgatja kéréseinket, megbocsátja bűneinket, s a gondviselés titka meggyőz arról, hogy „minden javukra válik azoknak, akik szeretik az Istent”. Jézus Krisztusban megtaláljuk az örök utitársat, aki beszédessé teszi magányunkat, akivel megoszthatjuk keresztünket, s aki biztosít arról, hogy a tevékeny emberi szeretetben mindig Ővele találkozunk. Csak ilyen úton lehet eljutni ahhoz a döntéshez, hogy Isten országáért érdemes áldozatot hozni. 18. vasárnap (Iz 55,1—3; Rám 8,35. 37—39; Mt 14,13—21). Krisztus szeretete övéi iránt A kenyérszaporítás jelenetét lehet úgy értelmezni, mint az oltáriszentség előképét: Krisztus sokakat táplál a lelki kenyérrel. De a jelenetben levő tanítást más oldalról is megragadhatjuk. Akik keresik Őt, kitartanak mellette, azokról gondoskodik, a magáénak tudja őket, kimutatja szeretetét és igazolja, hogy isteni hatalmát az ő megmentésükre birtokolja. Az apostolok tulajdonképpen abban foglalják össze Krisztus működését, hogy „szerette övéit” (Jn 13,1). Általa megismerték azt a szeretetet, amellyel az Atya szeret bennünket (1Jn 4,16). Pál apostol így alkalmazza magára Krisztus megváltói működését: „Szeretett engem és áldozatul adta magát értem" (Gál 2,20). övéi iránt való szeretete olyan erős, hogy abból semmi földi hatalom nem szakíthat ki bennünket, hacsak mi el nem fordulunk tőle (Rám 8,39). A hitet rendszerint csak úgy fogjuk fel, mint annak felismerését, hogy Istentől függünk és Neki hódolattal tartozunk. Pedig ez már csak következménye a hitnek. A hit annak az elfogadásával kezdődik, hogy Isten önként, saját irgalmából fordult felénk, hogy magához emeljen. „Ö előbb szeretett bennünket, mint mi Öt” (1Jn 4,10). A megváltást, a bűnök bocsánatát nem mi érdemeltük ki, hanem Isten kezdeményezte: „Krisztus akkor halt meg értünk, amikor még bűnösök voltunk" (Rám 5,8). Ebben az ingyenességben, ebben az előzetes jóakaratban és szeretetben kell meglátnunk azt a többletet, amelyet a hitben kaptunk. Meggyőződhetünk arról, hogy Isten nem kívülálló szemlélője életünknek, aki a végén majd mérlegre tesz bennünket, hanem mellénk áll és vezet a cél felé. Krisztus szeretetének legnagyobb megnyilatkozása főpapi tette volt: életét adta barátaiért (Jn 15,13). Nyilvános működése alatt azonban inkább prófétának mutatta magát, nem papnak. Mint próféta az Atya üzenetét közvetítette és propagandát csinált Isten országának. Itt is a szeretet és a megnyerés állt első helyen. Csodáival legtöbbször Isten irgalmas szeretetét mutatja be. A testi és lelki betegeknek akar orvosuk lenni. Azt pedig külön kihangsúlyozza, hogy aki hisz benne, azt magáénak vallja. Aki megteszi az Atya akaratát, arra úgy tekint, mintha testvére, nővére vagy anyja volna (Mt 12,50). Aki megvallja őt az emberek előtt, annak ő is szószólója lesz az Atya előtt. Aki az ő nevében imádkozik, annak kérését közvetíti az Atya felé. Aki megtartja tanítását, annak különlegesen kinyilatkoztatja magát (Jn 14,21). Főpapi imájában pedig azt kéri, hogy az Atya ugyanazzal a szeretettel tekintsen övéire, mint őrá, sőt, hogy Ö maga is bennük maradhasson (Jn 17,26). Ezeket a képeket kell magunk elé állítanunk, ha fel akarjuk mérni a Krisztussal fennálló kegyelmi közösség hatását életünkre. 19. vasárnap (1 Kir 19,9a. 11—13; Rám 9,1 — 5; Mt 14,22—33). Van okunk a bizalomra A vizen járás csodája követte a csodálatos kenyérszaporítás jelenetét. János evangéliumából tudjuk (6. fej.), hogy Jézus másnap megígérte az oltáriszentséget, tehát előzetesen igazolni akarta, hogy hatalma van a kenyér fölött és saját teste fölött. Máté itt még a történetet nem hozza kapcsolatba az oltáriszentséggel, hanem azt a következtetést vonja le belőle, hogy Jézus „valóban az Isten fia". Ő van köztünk, figyeli életünket akkor is, ha veszélyes hullámok vesznek körül vagy amikor reménytelenül küzdünk célunk eléréséért. Krisztus a vizen járásban elővételezte a feltámadás állapotát. Előre jelezte, hogy Őt nem kötik a földi élet nehézkes törvényei, mert a természetfölötti világot képviseli. Az időnek és a térnek a távlata nem választja
