Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TÁVLATOK - A humanizmus gondolatköre a felszabadulás utáni teológiai irodalmunkban
Ember-központú látás így érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy képet alkossunk arról, mi is az a keresztény humanizmus, amely legújabb teológiánk gyújtópontja lett. A kifejezés majd mindegyik idézett szerzőnél feltűnik. Szennay András szerint a humanizmus az a közös nevező, mely a hivő keresztényt és az ateistát összeköti. Sőt Rónay György szerint ennek a keresztény humanizmusnak, melynek „csöndes, de határozott sugárzása, szelíd, de valóságos hatása van”, nem kis részben az a marxista humanizmus az ösztönzője, melyet környezetünkben találhatunk (i. m. 248.). Természetesen a különbség is kétségtelen a kétfajta humanizmus között. „A mi humanizmusunk — írja ismét Szennay András — abból táplálkozik, attól ered, aki maga a szeretet: Istentől" (Rejtőző Istenség, 203.). Döntő vonása, hogy „a legtávolabbit, a sze- retetre tán legkiéhezettebb ellenséget is Istenben és Istenért, az ő erejében tudja és akarja szeretni" (205.) Más szavakkal keresztény antropocentrizmusnak nevezi azt az új szemléletet, mely erősödőben van teológiánkban. „Radikális humanizmust igényel ez a keresztény emberközpontiság — írja (210. o.) — Olyant, mely az emebertestvéri- séget a legmagasabb polcra helyezi s mely egyben nélkülözhetetlen megvalósulási útja az istenszolgálatnak is”. Érdemes megjegyeznünk, ez az antropocentrizmus nem csupán erkölcsi következtetések kiindulópontja hanem olyan átfogó szemléletmód az egész modern teológia számára, mely — főleg Kari Rahner munkássága nyomán — az ún. antropológiai teológiában virágzik ki. Ennek lényegét Szennay András így foglalja össze az iménti helyen: „Istenről szólva szükségképp kell az emberről is beszélnünk és az emberről tárgyalva egyszersmind az Istenről is szólnunk kell”. De mint a szerző is megjegyzi, ez a szemlélet nem jelent horizontalizmust. „Keresztény antropocentrizmusunk mind világosabban állítja a világ elé: az ember sokkal nagyobb, mintsem hogy elég legyen önmaga számára" (Hitünk sodrában, 113.). A teológia antropológiai újraértékelése hazai irodalmunkban még nem valósult meg teljesen, de az emberközpontú szemlélet egyre több ponton tűnik fel. Gál Ferenc például, aki szintézisre törekszik a hagyományosabb és a modern teológia között, szívesen beszél a „kegyelmi rend antropológiai vonásairól” (A teremtett és megváltott ember, 1970. 165. kk.). Nyíri Tamás kimutatja az „etika antropológiai gyökereit” (Vigilia, 1971. október, 701. kk.), antropológiája végén pedig a teológia és antropológia ,,ösz- szekeverhetetlen és elválaszthatatlan egységéről" beszél. A történelmiség mellett vagy még inkább mögött lényegében ez az az elméleti mag, amely a keresziény humanizmus teológiai bázisát jelenti: az immanens és a transzcendens Krisztusban megvalósuló egysége alapján a legemberibb adottságok és valóságok is az istenit közvetítik számunkra, ha nem feledkezünk el az ember örökös nyitottságáról. A társadalmiság Mint Nyíri Tamás idézi jelzett művében (35. o.), dialóguspartnereink, a marxisták antropológiájukban az „ember lényegét" ezekkel az alapvonásokkal határozzák meg: munka, társadalmiság, tudatosság, történelmiség, univerzitás és szabadság. Ha — Szennay András szavaival — annak a „humanista integrációnak" jegyében, amely a kereszténységre jellemző, kutatunk minden „összefűző gondolat" után (vö: Rejtőző Istenség, 313.), ezeket a jegyeket a keresztény humanizmus összetevőinek feltérképezésénél is figyelembe kell vennünk. A történelmiség kérdését már kiinduláskor érintettük. Érdemes a többi lényegi elemre is figyelmet fordítanunk. A marxizmus által is elismert vonások közül leginkább a társadalmiság közelíthető meg a keresztény hagyomány oldaláról. Humanizmusunknak mindenképp ez az egyik vezérmotívuma. Már a tomista alapokon álló katolikus etika is felismerte az erkölcs közösségi jellegét. Kecskés Pál jelzett művében (146. o.) kiemeli a szolidaritás gondolatát: „A közös emberi értékek tisztelete, azok megvalósításában az egymásrautaltság és az egymástól való függés tudata erkölcsi szolidaritásba egyesíti a társadalom tagjait. Hatása alatt valamennyien lekötelezetteknek tudják magukat a közösségi érték, a közjó iránt, szolgálatáért felelősnek érzik magukat egymással szemben." Új ihletést jelentett a — főleg francia — egzisztencialista-perszonalista iskolák hatásának átvétele. Szendi József — mások mellett — a „zsinat utáni perszonális lelkiségről" beszél (Vigilia 1973. augusztus, 505. kk.). Itt már nemcsak filozófiai-etikai, hanem a Szentháromság valóságából következő teológiai igazság az egymás felé való nyitottság, amely azonban megmarad a Gabriel Mar- cel-i én-te kapcsolaton belül. Gál Ferenc munkásságában az evangéliumi emberkép elemzése táplálja azt a következtetést, hogy „az igazi emberi nagyság a mindennapi élet terhének vállalása és embertársaink elviselése" (Zsinat és korforduló 91.). Kimutatja a Miatyánk kapcsán az Isten, az én és a „többiek" hármas polaritását. Szennay András még tovább lép. A kö98
