Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TÁVLATOK - A humanizmus gondolatköre a felszabadulás utáni teológiai irodalmunkban
zösségi emberi kapcsolatok kérdését a korszerű teológia egyik döntő feladatának tartja (Teológia és élet 45.). Szolidaritás-készségünket a Jézus Krisztusban való testvériségre vezeti vissza (Rejtőző Istenség 125.). E legmélyebb alapból eredezteti hivők és nemhivők együttműködését, közös akció-készségét (317.). Nyíri Tamás „társadalmi lény" voltával határozza meg az embert. A társadalom az ember „második természete”. Ez az együtílét nem kényszerű egymásrautaltság következménye vagy csupán erénygyakorlatok forrása. A másikkal való találkozás önmagában is érték, a közösség minden érték kibontakozásának feltétele (Antropológiai vázlatok 150. kk.). Amit itt inkább filozófiai módszerrel közelít meg, teológiailag így indokolja éppen a perszonalizmus értékelésében: „A társadalmi lét legmélye a keresztény szeretet, a szeresd felebarátodat mint önmagadat kívánalma. A főparancs dialektikája magában foglalja mind az egyén, mind a közösség javát” (A filozófiai gondolkodás fejlődése, 1973. 547.). A társadalmiság elvont fogalmán túl a konkrét társadalmi viszonyok megítélése is egyértelmű felszabadulás utáni irodalmunkban. Mint Kecskés Pál írja, a kapitalizmus nem biztosít erkölcsi alapot az emberség megvalósítására. A szocializmus, — épp azzal, hogy az osztálynélküli társadalomban az emberi értékek teljes megvalósítását látja, -— eleget tesz azoknak a követelményeknek, melyeket az emberiség a társadalomtól elvárhat; lehetővé teszi az egyén és közösség harmonikus kibontakozását (i. m. 153., 234.). Az elidegenedés egzisztencialista megközelítésének kritikájával jut el Cselényi István az elidegenedés elleni küzdelem követelményéig (Teológia 1968/1. és 1973/4. sz.). Párhuzamba állítja a társadalmi és erkölcsi átalakulás folyamatát. A keresztény szeretet mai fogalmát ezekkel a jegyekkel jellemzi: egész életet átfogó szolidaritás, közösségi érzés, társadalmiság, önzetlenség. Az evangéliumi aszkézis lényegét önzés és önzetlenség harcának látja (Vigilia 1973. március 169.). Nyíri Tamás a közösségiség elvét tartja helyesnek az individualista felfogással szemben (Antr. vázl. 184.). A keresztény evilági küldetéséről írt könyvében pedig többször is hangsúlyozza, hogy az Egyháznak nem a konstantini Egyház uralomvágyával, hanem a szolgálat szellemében kell a társadalomhoz közelednie. Bár a kereszténység nem azonosítható egyik társadalommal sem, de a maga sajátos területén köteles elősegíteni a társadalom fejlődését. Rónay György már jelzett művében (234.) hazai „aggiornamentonkat” éppen abban látja, hogy a szocialista társadalom viszonyai között kell képviselnünk keresztény eszmeiségünket. Ezen a szellemi alapon állva hangoztatja Csépányi Ferenc a kor követelő szavait: „Egyetemes Egyházunk társadalmi kérdésekben mutatott fejlődése, az általános emberi szolidaritás kialakulása, és különösen hazánk szocializmust építő társadalmának igényei alapján olyan új keresztény társadalomszemléletet kell megfogalmaznunk, amely a világi társadalmi tudományok eredményeit is átveszi, és a kitárultság, a nyitottság igényével szolgálja a közérdeket (Vigilia 1974. nov. 743.). Egység a cselekvésben Mint láttuk, a keresztény humanizmus a társadalom mellé, — tehát az új társadalomban is a nép, a dolgozók frontjára állítja a hivő embert. Éppen ezért jelentős annak tisztázása, mit is mondott már el teológiánk a munka, a cselekvés értékeléséről. A klasszikus katolikus felfogás időtálló értékeit e ponton is Kecskés Pál gyűjtötte egybe. Etikájában a munkát az emberi önkifejlődés legközvetlenebb módjának nevezi, mely alapvetően közösségi tevékenység. Teológiailag az istenhasonlóság fényére, s nem a bűnbeesésre vezeti vissza a munkára való hivatást. Alkotó tevékenységével Isten munkatársává lesz az ember, közösségi vonatkozásával pedig a szeretet méltó szolgálatát teljesíti (233. kk.). Gál Ferenc — a francia Chenu atya kutatásai alapján — kimutatja: a munka hozzásegít az emberi szolidaritás kibontakozásához. „A gépesített világban senki nem tudja, hogy munkájának gyümölcsét ki fogja felhasználni, barát vagy ellenség, tehát a felelősség köre szédületesen kibővült. Hovatovább mindenki mindenkiért felelős lesz. Azt mondhatjuk, hogy a mai technika lehetővé tette az ismeretlen ember szeretetét" (A teológus az Egyházban, 114.). Szennay András a munka humanizáló szerepét hangsúlyozza (vő.: Teológia és élet 44. kk.). Elsőként ír hazánkban a technikáról teológiailag, feltárva lehetőségeit, kétarcúságát, hogy a hivő felelősségvállalására figyelmeztessen (84. kk.). Belső összefüggést lát a keresztény evilági helytállása és örök- életre-törekvése között: „A keresztény tanítás, a megváltás gyümölcseinek élvezése csak serkentőleg hat a keresztény emberek evilági munkájára, következésképp a társadalom, az egyetemes emberiség számára is konstruktív, életaiakitó, nívót emelő erőt jelent" (75.). Az embert emberré tevő munka számos vonatkozásáról szól folyóiratunk 7973/ 99
