Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - TÁVLATOK - A humanizmus gondolatköre a felszabadulás utáni teológiai irodalmunkban

külföldön egyaránt — tagadhatatlan eleme volt a világtól való elfordulás. Ezért jelent döntő újdonságot az a világ leié való kitá­rulkozás, melyet teológiánknak főleg utolsó évtizede — nem kis részben a zsinat „ab- laktárása" nyomán — határozottan képvi­sel. Ennek az odafordulásnak természetesen több árnyalata jelentkezik. Gál Ferenc az Egyház szolgálata szem­pontjából tekint a világra. „Az Egyház élő tagjain keresztül akar a világ segítségére lenni. Megkívánja tőlük, hogy ne csak a ter­mészetfölötti Igazságot képviseljék, hanem őszinte szeretettel munkálják minden ember javát. Küzdjenek a tudatlanság, nyomor, el­maradottság, betegség ellen. Vegyenek részt a kultúra, a gazdasági élet fejlesztésé­ben és minden olyan vállalkozásban, amely az egész emberiség fejlődését szolgálja” (Az üdvtörténet misztériumai, 1968. 192.). Nyíri Tamás egész könyvet szentel annak a kérdésnek, mi „a keresztény ember kül­detése a világban” (1969). A világot mint az ember külvilágát, mint erkölcsi fogalmat állítja előtérbe. Kimutatja a mai világ ke­resztény gyökereit. A világivá váló világ nem ellenfele a hitnek, hanem az isteni Istent ál­lítja, lényegében a megtestesülés tovább- szélesítése. — Amikor a zsinat tanítását mu­tatja be, a világot a humanizmus megvalósí­tása szempontjából ragadja meg: A törté­nelem fejlődése feltartóztathatatlanul halad az emberiség és a világ egysége felé. Előre­tör a közösségi gondolat, az élet minden te­rületét jellemzi a szocializálódás folyamata. Korunk legdinamikusabb eszméje az emberi személy szabadságának és méltóságának tisztelete... A zsinat alapvetően igent mond a világra, ha nem is minden kritika nélkül" (92.). Antropológiai vázlatok c. könyvében (1972) pedig így foglalja össze az ember „világi létének" valóságát: Az egyik ember ró van utalva a másik emberre és az összes többi létezőre, az ember maga is a világ­hoz tartozik és a világ az emberhez (57.). Szennay András vissza-visszatér írásai­ban a világ helyes értelmezésére s nála is mindig az erkölcsi következtetés kap nagy hangsúlyt. Megkülönbözteti a szekularizációt és a szekularizmust: „A szekularizációt hivő szemmel, teológiailag is lehet helyeselni, sőt a folyamat alakulásában és alakításában a keresztényeknek — épp hitükből fakadóan — a megfelelő, a rájuk eső részt vállalniuk is kell. Mindez természetesen nem mondható már el a szekularizmus ideológiájáról. Ez a szemléletmód önmagát abszolutizálja, egyet­len dimenziót lát csupán. — A szekularizá­ció a hivő szemében csakúgy, mint minden humanista szemléletmódban a perszonális dimenziót, a humánum elmélyítését, az em­ber testi-lelki-szellemi gazdagodását moz­dítja elő” (Rejtőző Istenség, 240.). Épp a szekularizáció helyes teológiai ér­tékelése nyitja meg az utat a,,földi valósá­gok teológiája" leié, melyre Szennay András már első könyvében példát mutat, így ír itt a „földi értékvilág rangemeléséről”: „Míg a földi élet adta feszültségek között élünk, sohasem szabad elfelejtkeznünk — Yves Congarral szólva —a keresztény teljességről. Nem más ez, mint az „egész keresztények­nek" magatartása, akiknek szociális, kultu­rális, gazdasági, azaz teljes életében a ke­resztény tanítás és élet teljes összhangban van ... Az élet konkrét helyzetei bőven te­remtenek alkalmat a lemondás, az önmegta­gadás gyakorlására. Mindez pedig — a ter­mészetfölötti rendbe a kegyelem által fel­emelve — Krisztus buzgó követésévé válhat" (40. o.). Ezért nevezi Cselényi a világ megismeré- sét-előbbrevitelét új aszkézis kezdeteinek (Teológia 1970. szeptember 154.). Az örökös kutatásban, amikor a szerzett tapasztalato­kat mindig újra értékeli az ember, amikor újra meg újra kezdi történelmét, amikor nekifeszül ismeretlen távlatoknak, percről percre elveszíti önmagát, hogy mindig újjá­szülessen. A szekularizáció tehát létmódjá­ban keresztény érték. Teológusaink számos részterületen is ki­mutatják a világnak — a zsinaton hangoz­tatott — autonómiáját. (Vö. Nyíri: Keresz­tény ember... 98. kk.) Hogy mennyire a keresztény hagyományban gyökerező elvről van szó, mutatja, hogy Kecskés Pál — aki a felszabadulás előtti katolikus gondolkodás­sal való folytonosságot képviseli. — Az erköl­csi élet alapjai c. művében (1967) kiemeli: „A kultúra egyes ágai céljuk s a megvalósí­tásukhoz szolgáló eszközök, eljárások tekin­tetében a saját törvényszerűségüket köve­tik". Egyúttal hangsúlyozza azonban e rész­területek kapcsán az emberre háruló erköl­csi felelősséget (157.). Hasonló módon az emberre nehezedő fe­lelősségre figyelmeztet Szennay András, miután megállapítja a tudomány autonó­miáját. A tudomány lehetőségeket tár az ember elé, ez azonban kétélű lehetőség. Felfedez, meglát valamint, ami egyszer ál­dást, máskor átkot és szerencsétlenséget hozhat az ember számára. (Vö. Hitünk sod­róban, 169.) Ezek alapján a „világ" problematikáját így foglalhatnánk össze: A világ és össze­tevői visszavezetnek a kérdező, az értelme­ző, a felelős döntést vállaló ember önértel­mezésére — emberképünkre. 97

Next

/
Thumbnails
Contents