Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A keresztény antropológia távlatai
módszeresen kutasson, és igazságait rendszerezze; hogy más antropológiák is elemezhessék, szociológiailag és lélektanilag feldolgozzák, pszichoszomatológiai hatásait vizsgálják, majd a vallás és a hit vonatkozásaival kiegészítve az embert a teljesség dimenziójába helyezzék. A kommunikáció irányai Bármilyen eszmecsere kialakításánál fontos, hogy o felek elfogadják egymást az adott felfogás hiteles képviselőjének. Ezért a mi embertanunkat is olyan nyelven kell közvetítenünk, amelyet a mai tudományok elfogadnak. Nagy segítséget adhat ehhez, hogy ma újból előtérbe került a bibliai emberkép. A Szentírás szerint az ember egészen test és egészen szellem. Az „ember” kifejezés a test és a lélek egymásbaszövődött egységét jelenti. A bibliai exegézis, a történetkritikai módszer alkalmazása olyan súlyt adott a teológiának, hogy sokan a többi humán tudományok közé sorolják. Antropológiánk ma olyan szentírási és egyéb szakszöveget használ, amely megállja a helyét a nyelvi analízisben; az emberi valóságról szóló tényei pedig igazolhatók a pozitív tudományok előtt is. Számunkra, keresztények számára a szentírási és teológiai szövegek azonban nemcsak hiteles források, hanem életfelfogásunk hordozói. Ez a sajátos tudatosságunk védi meg élő hitünket, nehogy történeti emlékké váljék. Embertanunk szükségszerűleg szoros kapcsolatba került a fejlődő biológiával és lélektannal. Ezen eredmények segítségével lesz tudatos a köznapi emberben, — akárcsak a népszerű ismeretterjesztés útján is, — hogy honnan nyerte eredetét; mit jelent számára az élet és miként tudja életét tudatosan gondozni, jól kibontakoztatni. A lélektanból ismeri meg belső rezdüléseinek értelmét, emberi-társas kapcsolatát, játékát, munkáját, szexuális életét, segítséget kap szorongásainak feloldására, képességeinek fejlesztésére. A keresztény gondolkodás és az említett két szaktudomány érintkezéseiben még számos megoldatlan kérdés van. Ezeknek a problémáknak a mélyebb kifejtése azonban a vallás és a tudomány határkérdéseihez tartozik. Ki kell azonban térnünk itt keresztény emberszemléletünk egyik nagy mulasztására. A társadalmi kérdések területén nagy lemaradásunk van; itt indult meg legkésőbben a párbeszéd, főleg a protestáns Max Weber kezdeményezésére (Schriften zur theoretischen Soziologie, 1974. — L’Éthique protestante et l'esprit du capitalisme: Aufsätze zur Religionssoziologie, Tübingen, 1923—63) és Ernst Troeltsch (Gesammelte Schriften, Tübingen, 1922) munkái nyomán. A gyakorlati keresztény szeretet azt sürgeti, hogy a társadalmi tanítás és élet területén mind szélesebbre tárjuk a kommunikációs felületet és ezzel hitünk és hitvallásunk a gyakorlattal mindinkább egyensúlyba kerüljön. Paul Tillich (L'Etre Nouveau, Paris, 1969) vállalkozott arra, hogy a társadalmi elidegenedést és az emberi felszabadulás dialektikáját tudatosan összekapcsolja a keresztény meg- váltástannal. Amíg Sartre szerint „az egzisztencializmus nem más, mint humanizmus”, — és az ő humanizmusa a teizmus szükségszerű ellentétét jelenti, addig Tillich feltárja, hogy az ember elidegenedését önmagától, embertársaitól, önerejéből nem győzheti le, mert „az ember gőgjében elfordult Istentől és önmagát állította a világ közepébe. A .totális ember’ a valóság egészét önző módon akarja megnyerni, miközben elveszti önmagát. Ezt a bűnös egocentrizmust csak a Krisztusban megtalált új létmódban állíthatja helyre, ösztönös vágyainkat, kapzsiságunkat csak úgy győzhetjük le, ha Jézusban felismerjük a Krisztust, és őbenne tekintünk előre az új valóságra; ,Ha földi sátrunk összedől. Istentől kapunk lakást, örök otthont a mennyben' (2Kor 5,1). ,Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény' (2Kor 5,17). A keresztény ember így önmagát oly örök valóságnak értelmezheti, aki már ezen a földön előrendelt arra, hogy egyesüljön Istennel. A felszabadulás teljes értelme a feltámadást jelenti, amelyben az ember ,új létet’ kap. Ez a feltámadás már elővételezetten jelen van az emberben, mert örökkévalóságra-teremtettsége megvalósul az idő minden pillanatában" (i. m. 41). Amikor napjainkban a megváltás történeti és társadalmi értelmét mindjobban kiszélesítik, úgy tűnik, hogy korunk üdvösségi elvárásai a humanizmusban keresik az eszményi szabadságot, a megváltottságot minden rossztól, ami teljességében a földön elérhetetlen. Még a legideálisabb esetben sem küszöbölhetők ki egészen egyéni életünk krízisei: a bűn, a magány, az egyéni sors, a szeretetvágyunk kielégítetlensége, a betegség, a halál. — „Nem ad megnyugvást a valóság mindig mélyebb megismerése, a történelem és a társadalom alakításának hatalma sem, mert az életben minden tényező bármikor ellenségessé válhat..." — írja J. Habermas (Legitimisationsprobleme im Spätkapitalismus, Frankfurt, 1973). A keresztény embertan a különféle társadalmi megváltás- és felszabadítás-kísérleteket a krisztusi megváltásban, mint emberi törekvésünk teljességében fogja össze. A mindennapok számára pedig a Megváltó szeretetét úgy akarja közvetíteni, hogy hihetővé tehesse az Isten 93
