Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A keresztény antropológia távlatai
méíyi és közösségi kérdésünk transzcendens válaszát, tökéletes Megfelelőjét nyújtja. Véges vágyainkban, létünk minden ambíciójában Övele találjuk magunkat szembe; részleges törekvéseink Benne végtelen teljességben tükröződnek, Benne ráismerünk végtelen igényeink forrására: —■ ebben áll minden hasonlóságunk Vele. Ugyanakkor végtelenül távol is vagyunk Tőle, mert a végesség mértékében különbözünk létteljességétől: ezért Ő a mi nagy Ellentétünk is. Más vallások Isten-kérdezésével és megközelíthetetlen távolságával szemben a keresztény ember a Krisztus-eseményben találja meg azt az érintkezési pontot, ahol az Isten megvalósult a történelemben, ahol hitünk Krisztusban megtapasztalhatóvá válik anélkül azonban, hogy megszűnne igazi istenhit lenni. Törekvéseink transzcendens megfelelője, a végtelen Isten Krisztusban olyan közvetlenséget kínál számunkra, hogy többé nem érezzük Isten távolító különbözőségét. Ezért minden evilági törekvésünk Benne kap értelmet és célt. Krisztus fogja össze az Isten és világ ellenpólusait és áthidalhatóvá teszi emberlétünk számára. így elmélkedik erről Karl Rahner: „Isten nagyon közel van hozzád; ott van, ahol vagy, ha emberi nyitottságodat a Végtelen felé nemcsak elméletileg, hanem önmagadban is megtaláltad. Ez az Isten karácsonyi leszállása az ember húsába, megvilágítja emberi szellemed transzcendenciájának titkos és boldog értelmét. Isten távolsága a mindenen áthatoló közelségének számunkra fennálló felloghatatlanságát jelenti csupán ... Isten azonban nemcsak az ember legmélyére hatol le, hanem konkrét történelmünkben is megjelenik. Mi tehát a názáreti Jézuson át, — aki az Isten megjelenése emberi testben, — juthatunk el az örök Atyához" (SchzTh III.—VII.). Ez a krisztusi nézőpont adja meg a keresztény antropológiának sajátos jellegét az antropológiák özönében. Ez a nézőpont biztosítja az Istenhez és a világhoz adott viszonyunkban a jól értelmezett „conditio humana"-t, olyan emberi helyzetet, amellyel kialakíthatjuk érintkezési felületünket a többi felfogások felé. Mivel emberszemléletünkben a közvetítő Istenember: Krisztus, ezért sohasem lehet számunkra indokolt semmiféle „elszigetelődés" vagy „felülemelkedés". Ö ugyanis már eleve összekapcsolta emberi létünket isteni életével és a világgal. így lesz teológiai antropológiánk a többi meghatározott és illetékes antropológiák kritikai megújítása az Isten és megtestesült Igéje misztériumában (vö. LThK I. 1957. Anthropologie — címszó). Ma minden kultúrtörténész tudja, hogy a nyugati ember istenkeresése Krisztusban formálódott ki és ez a struktúra lett az alapja az újkori antropocentrizmusnak. Ez a hit vezetett át a változatlan Végtelen szemléletéből a történetiség, a szabadság, és az emberi jövő tervszerű megközelítéséhez. Ügy, amint a keleti istenképből szükségszerűen a változatlan sorshoz, a nirvánához, a személytelen lét körforgásához jutottak el. A Krisztus-hit, azaz az Isten anyagbatestesülésének a hite lett a bölcsője a természettudományos gondolkodásnak, a marxista, egzisztencialista és egyéb szekularizált emberszemléletnek. Az emberré lett Isten hite tette lehetővé, hogy Istent a „helyére tegyük", ne rettegjünk a természetet átható „szellemektől", hanem tekintsük világunkat Isten teremtményének, a Megtestesült életterének, ahol mi szabadon kutathatunk és tevékenykedhetünk igényeink szerint. Az úgynevezett „elvi- lágiasodott ember és tudomány" így eredetében keresztény jelenség, mert a világfeletti Teremtőbe vetett hit szabadította fel az embert a természeti panteizmusból és lehetővé tette a világ öntörvényűségének elismerését (vö. J. Fries: Die säkularisierte Welt, Frankfurt, 1967). Ügy is mondhatjuk, hogy a megtestesülés útján lett a Föld a mi világunk, ahol az Istenember személyében a teremtő és köztünk élő Isten tapasztalhatóan is különbözik a világtól; de mind tulajdonába küldött minket, hogy örömhírét terjesszük (vö. J. B. Metz: Zur Theologie der Welt, Mainz, 1968.). A keresztény antropológiának Így megtalálhatjuk fontos jellemzőjét: nem szólhatunk az emberről úgy, hogy egyidejűleg ne kérdeznénk rá a nagy Ellenpólusra, végtelen Megfelelőnkre: Istenre. Krisztusban emberségünk és istenképünk elválaszthatatlanná válik. Az ember csak úgy nevezheti meg és szólíthatja meg Istent, ha őt valamiképpen a saját hullámhosszán elérheti. És csak azért lehet megközelíthető emberi mivoltunk számára, mert Isten már előzőén „humánus" volt hozzánk és önként az emberi valóságra redukálta önmagát, miközben egyidejűleg megmaradt valóságos Istennek. így írja Karl Rahner: „Teológiánk,— Istenről szóló beszédünk, — csak úgy kerülheti el a .mitizálás’ veszélyét, ha kijelentései nem elvontak, hanem az emberi létre vonatkoznak, azaz antropológiai kijelentések. Érvelése pedig az Isten Igéjének és az ember természetének döntő találkozásában, a Megtestesülésben rejlik. Amióta ugyanis Isten emberré lett, minden ,teológiai kijelentés' ,antropológiai kijelentéssé' váltl" Ezért óvatosaknak kell lennünk a mai egydimenziós „jézuológiákkal”, amelyek Jézust pusztán mint történeti embert vizsgálják, és így kihúzzák az alapot az igazi keresztény humanizmus alól. Antropológiánk a Krisztus-hit jelét nem cserélheti fel semmi mással. Azonosságának ez a tudata és ténye azonban nem akadályozza abban, hogy tudomány legyen, hogy 92
