Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A keresztény antropológia távlatai

széf- és társadalomtudományok kategóriáiban gondolkodnak (P. Teilhard V. Marcozzí, F. Selvaggi, F. Gaetani, M.-D. Chenu, Y. Congar, J. Jolif stb.); vagy pedig különböző irányokból alakították egységessé felfogásukat.

Különösen az egzisztenciális irányok hatásának köszönhető, hogy kiemelték az emberszemléletet tárgyiasultságából és racionalizmusából és képessé tették az egyedi létezés, az alanyiság, a történetiség és a jövő fogalmainak befogadására. Ezen az úton már együtt dolgoztak a zsidó és a protestáns gondolkodókkal (M. Buber, F. Rosenzweig, K. Barth, A. Schweitzer,

S. Kierkegaard, E. Bloch, J. Moltmann, W. Pannenberg stb.).

így vált lehetővé a bibliai emberkép és a mai emberértelmezés nagyfokú közeledése. Itt elég legyen csak Augustin Bea bíboros életművére és — többek között, — a Jeruzsálemi Biblikus Főiskola nagy úttörőire: M.-J. Lagrange, R. de Vaux, P. Benoit és a kiemelkedő munkásságé X. Léon-Dufour atyákra utalnunk. A bibliatörténet és a műfajértelmezés tudományai közel hozták a Szentírás emberi világát a mai ember kérdéseihez. Mert aki reálisabb választ kap problémáira, az újra és mindig jobban érdeklődik a Biblia és az igazi keresztény ember- eszmo iránt.

A természettudományok is új levegőt hoztak. A hominizációs kutatásokból kitűnik, hogy az ősember történetéről feltárt kép nem is esik olyan távol a helyesen értelmezett bibliai terem- téstantól (vö. P. Overhage—K. Rahner: Das Problem der Hominisation, Freiburg, 1966).

Napjainkban ezen áramlatok elsődleges hatásait már lemérhetjük és kellő kritikával szemlélhetjük. Láthatjuk, hogy a természettudományos antropológiát nem érdekelheti az ember teljessége. Kutatási területét az elemzési adatok, a dologi adottságok, a működés és a szerkezei kölcsönhatása nyújtják. Ezért kizárólagos módszere éppen úgy elégtelen lenne a ke- resztény ember a Krisztus eseményben találja meg azt az érintkezési pontot, ahol az Isten csönös megértéshez, a strukturalizmus mindinkább kiterjedő módszere, amely közös nevezőt ígér a különféle felfogások összehangolásához. Számos kutató pedig azt állítja, hogy nyelvi és kommunikációs problémáinkat kellene mielőbb összehangolni, mert a keresztény embertan a köznyelvben ma még csak „dadogni” képes.

Kérdésünk tehát: Hogyan beszéljünk az egzakt beállítottságú kortársainknak az isteni kinyilatkoztatásról úgy, hogy felismerjék benne az ember önmegvalósításának végtelen lehetőségét?

Bár embertanunknak megvan a készsége a nyitottságra, de még nincs meg a biztos azonosságtudata, azaz nem fogalmazta meg újra és teljességgel önmagát, ami megadhat/a a megfelelő tárgyi alapot különféle partnereivel szemben. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a többi antropológiák egymás között is hasonló nehézséggel küzdenek.)

A keresztény embertannak úrrá kell lennie azonossági és kommunikációs nehézségein, hogy evangéliumi küldetése szerint állást foglalhasson a feltörő antihumanisztikus irányzatokkal szemben.

Keresztény azonosságunk megfogalmazása

Csak az a személy vagy közösség tudja magát helyesen megismertetni, amely teljesen tudatában van saját mivoltának és feladatkörének. A keresztény antropológia is csak ilyen feltétellel közlődhet, miközben ügyel arra, hogy fel ne szívódjék kritikátlan alkalmazkodásával valamelyik tetszetős, de múlékony áramlatban. Az azonosság fenntartása azonban nem jelenti azt, hogy mereven ragaszkodjék a régi (azaz a elmúlt korokhoz illeszkedett) felfogásokhoz, mintha csak azok lehetnének a kereszténység lényegének egyedül tökéletes kifejező eszközei. Tehát a keresztény identitás helyes megőrzése rugalmas alkalmazkodást kíván ahhoz, hogy sajátos értékeinket élet- és korhűen kifejezhessük.

Mindenekelőtt a keresztény antropológia „obiectum formale"-ját kellett meghatározni; azaz azt az 'irányadó és átfogó szempontot, amellyel az emberi valóságot a keresztény hit lényegének megfelelően értelmezzük és magyarázzuk. Szemléletünk gyújtópontja változatlanul csak Krisztus lehet. Az ember benső életét, Istenhez való viszonyát a megtestesült Istenemberben tekintve érthetjük meg konkréten, Krisztusban magyarázhatjuk helyesen.

Embertanunk magva tehát jólértelmezett krisztológiánk: Krisztus a kölcsönös közvetítőnk. Ö nyitja meg emberségünket a világ számára és Őbenne nyerünk emberileg is megtapasztalható távlatot Isten felé. Ez az alapviszony az, amihez mindig hozzá kell igazítanunk a korok szerint változóan kifejezendő antropológiánkat (vö. Alexander Gánóczy: Neue Aufgabe der christlichen Antropologie, Concilium 1973. 6/7 419—425).

Kiindulhatunk abból az általános tapasztalatból, hogy az ember több, mint állat, mert tudatosan átéli önmagát, és szabadon rendelkezik önmagával. Emberi tudatával kitekint környező világából és érzékelésén túl is képes kérdezni, az „egészre” irányuló felismeréseket tenni (vö. H. Plessner: Die Stufen des Organisches und der Mensch, Berlin, 1956). A sokféle irányból érkező kérdései végső sorban egy központra irányulnak: Isten felé, aki minden sze91