Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - TÁVLATOK - A "korszerű Egyház" gyakorlati teológiája
Az utóbbi években azonban- újfa előtérbe került a teológia pasztorálisnak egy széle- sebhkörű fogalma, amelyhez hozzátartoznak mindazok a tárgyak, amelyek az Egyház életével, életmegnyilvánulásaival foglalkoznak (liturgika, katechetika, homiiletika, misszio- lógia, hodegetika, pasztorális-szpciológia). Mivel pedig a zsinat után nyilvánvaló, hogy az Egyház élete, önmegvalósítása nemcsak a papokra tartozik, egyre többen sürgetik a teológia pasztorális helyett a gyakorlati teológia elnevezés általánossá tételét.3 Ennek ellenére a teológia pasztorális elnevezés ma még általános, illetve a legtöbb szerző felváltva használja azt a gyakorlati teológia kifejezéssel. A következőkben mi is ehhez a gyakorlathoz alkalmazkodunk/1 A teológia pasztorális mintegy négy évszázados fejlődésének történetében nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk a F. X. Arnold, K, Rahner, V. Schurr és L. M. Weber által kiadott hatalmas összefoglalásnak (Handbuch der Pastoraltheologie, I-—V. 1964—1972), amely elsőként kísérelte meg, hogy a gyakorlati teológiát szigorúan vett tárgyként mutassa be és építse fel. Az öt kötetes nagy munka megvetette a mai értelemben vett katolikus teológia pasztorális alapjait. S bár a mű alapvázlata és első kötete a zsinat befejezése előtt elkészült, azóta sem vált túlhaladottá, sőt inkább azt kelt mondanunk, hogy a szerzők célkitűzését a zsinat igazolta. A pasztorális teológia történetének legdöntőbb fordulatát végülis maga a zsinat jelentette, amely nemcsak „pasztorális zsinatnak” nevezte magát, hanem valóban a lelkipásztori szempontot, az Egyház küldetését a mai világban, állította az egyházi élet és a teológia, valamint a papnevelés központjába. — XXIII. János pápa a zsinat programját megfogalmazva így nyilatkozott: Nem az az első feladatunk most, hogy az egyházi tanítást és tradíciót újból elemezzük és ismételjük. Ezért nem kellene zsinatot összehívni. A zsinat célja az, hogy az Egyház változatlan tanítását a mai idők igényeinek megfelelően adja elő. Ezt kívánja az Egyház és a tanítóhivatal lényegileg lelki- pásztori küldetése.5 — A lelkipásztori küldetésen a pápa vagy a zsinat ismét nem a klérus papi küldetését érti csupán, hanem Isten népének egyetemes papi-lelkipásztori küldetését! faikor vált a gyakorlati teológia valóban elfogadott teológiává? Ha ezek után megkérdezzük, hogy mi volt e tudományág átalakulásának oka, úgy Rahner szavait idézhetjük: A gyakorlati teológia helyzetében és megítélésében. beállt változás az elmélet és gyakorlat viszonyáról vallott felfogás megváltozására vezethető vissza. Ahol nem tudnak a tér és idő változásáról; ahol a gyakorlatot csupán „a priori" — más szempontok figyelembevételétől függetlenül előre megadott — ideák megvalósítójának tekintik, ott a gyakorlati teológiának is csupán az lehet a feladata, hogy ilyen előregyártott gondolatokat vagy szabályokat rendszerezzen és adjon tovább. Ilyen esetben nem beszélhetünk gyakorlati „teológiáról", vagy „teológia" pasztorálisról sem, mert bizonyos cselekvési szabályok előírások rendszerezése még nem teológia.6 A teológia pasztorális, mint valóban teológiai tárgy abban a korban jött létre, amikor a teológiában tudatossá kezdett válni, 1) a kinyilatkoztatást felfogó és tanító Egyháznak, és 2) a kinyilatkoztatásnak történetisége. 1) Az Egyházat illetően: Amikor a teológiában elmélyült az a — végül a zsinat által megfogalmazott — meglátás, hogy az Egyház nincs még a végső tökéletesség állapotában, hanem fejlődés tapasztalható életében, és a kinyilatkoztatott igazságok felfogásában — „a századok folyamán ugyanis állandóan az isteni igazság teljessége leié tart" (Az isteni kinyilatkoztatásról 8), — akkor rövidesen jelentkezett a következő meg- álíapítás: az Egyház éppen az „idők jeleit" figyelve és értelmezve jut el a kinyilatkoztatás mélyebb megismeréséhez, illetve megértéséhez; azaz szükség van olyan teológiai tudományra, amely az idők jeleit értelmezi. 2) A kinyilatkoztatás történetiségét illetően pedig: Amikor nyilvánvalóvá vált. hogy Krisztusnak, illetve általában a kinyilatkoztatásnak szavai nem valamiféle tértől, időtől és társadalomtól független térben hangzottak el, hanem egy adott kor nyelvén, egy adott kor kérdéseire adandó válaszként, akkor jelentkezett az igény annak a kérdésnek megválaszolására: vajon mi volt a mondanivalójuk a kinyilatkoztatás kijelentéseinek saját korukban, illetve, hogy mii jelentenek korunk embere számára. A kérdés megválaszolása — amint ezt a zsinat is állítja — természetesen feltételezi a jelen kor, illetve a mai ember és társadalom ismeretét és teológiai elemzését. Az „Egyház a a mai viliágban” rendelkezés ezt írja erről: „Isten egész népének feladata, főleg a lelki- pásztoroké és hittudósoké, hogy korunk sokféleképpen elhangzó szavát figyelmesen hallgassák, rendszerezzék és értelmezzék, azután pedig értékeljék az isteni ige fényénél, hogy a kinyilatkoztatott igazság egyre mélyebben felfogható, egyre jobban érthető és egyre alkalmasabban előadható legyen" (44. pont). 89
