Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - TÁVLATOK - A "korszerű Egyház" gyakorlati teológiája
TÁVLATOK A „korszerű Egyház1 ,,Az Egyháznak, hogy feladatait teljesíthesse, szüntelenül vizsgálnia és az evangélium fényénél értelmeznie kell az idők jeleit — írja az „Egyház a mai világban” c. zsinati rendelkezés, majd így folytatja: — Ez kötelessége, hogy ezáltal minden egyes nemzedéknek korszerű választ adhasson az örök emberi kérdésekre ... Ismernünk és értenünk kell tehát a világot, amelyben élünk” (4. pont). E mondatok annyira magától értetődőek, hogy az Egyház, illetve a teológia történetében kevésbé járatos olvasó legfeljebb azt nem érti, miért hatottak a szenzáció erejével ezek a kijelentések. — Vajon nem természetes-e az, hogy az Egyháznak meg kell ismernie a mai ember, a mai világ problémáit, ha választ akar adni rájuk? Vagy nem természetes, hogy ha „mai nyelven” akar szólni, úgy ezt a nyelvet előzőleg el kell sajátítania? Valóban, mindez önmagában természetes. Azonban sajnos áz is „természetes” — azaz a közösség természetével járó tulajdonság —, hogy minden szervezet, minden intézményesült közösség szükségképpen ki van téve a megmerevedés veszélyének. Az emberi közösség nem létezhet bizonyos szabályok, Írott vagy irattan közösségi törvények nélkül. Márpedig mindenütt, ahol törvényeket hoznak, máris fennáll a veszély, hogy a törvények túlhaladottá válnak, hiszen az idő múlásával mindig új igények jelentkeznek, amelyekre az előzőleg hozott törvények nem tudnak válaszolni. Éppen ezért minden közösségnek állandó feladata az, hogy korszerűsödjék, hogy megújítsa szabályait. A szabályok megújítása annál nehezebben valósul meg egy közösségben, T) minél hosszabb időn át bizonyultak működésképesnek — mivel ezáltal mélyen gyökeret vertek a közösségbe és ezért a közösség önmaga elleni támadásnak fogja fel megkérdőjelezésüket; 2) minél inkább a változhatatlanság és szentség látszata lebegi körül e szabályokat, mivel így az előírások az érinthetetlen- ség benyomását keltik; 3) minél apróbb részleteiben szabályozott a közösség — annál általánosabb megújításra szorul; 4) minél fejletlenebbek a közösség úgynevezett „kommunikációs csatornái”, azaz minél hiányosabb az intézmény vezetői és tagjai közötti kapcsolat ■— az újítás igényei annál ■nehezebben jutnak el a vezetőséghez. gyakorlati teológiája A korszerű nyelv elsajátításának, illetve általában a korszerűsödésnek feladata tehát természetszerűen fakad az Egyház küldetéséből. De ha figyelembe vesszük, hogy az egyházi intézmény több mint másfél évezreden át egy alig változó, sztatikus korban, illetve társadalomban élt, és „működésképesnek" bizonyult, úgy némileg megérthetjük, hogy miért lépett rá oly nehezen, és eléggé megkésve az alkalmazkodás útjára, illetve, hogy miért volt oly nagyjelentőségű e lépése.1 A bevezetőben idézett zsinati gondolat után érthető, hogy az úgynevezett „gyakorlati teológia", vagy „teológia pasztorális" egészen új lendületet kapott a zsinatot követő években és régebbi másodlagos helyzete után központi jelentőségűvé vált a teológiában. A gyakorlati teológia helyzete A gyakorlati teológiáról szólva először is arra kell felfigyelnünk, hogy e teológiai tárgy (vagy tárgyak) elnevezése, Illetve, tárgykörének meghatározása sem a történelem folyamán, sem napjainkban nem egységes. A kialakulást követő első időben á-r „teológia pasztorális” (Pastoraltheologie) és a gyakorlati teológia (Praktische Theologie) kifejezés- ser azonos tárgykört jelöltek;'De amíg protestáns oldalon máig is a gyakoriüti teológia elnevezés az általános (F. Schleiermacher nyomán), addig katolikus részen inkább a teológia pasztorális kifejezés honosodott meg. — Ez az elnevezés („Lelkipásztorteológia”, „lelkipásztorkodástan”) valóban megfelelt annak q ’szemléletnek, amely az Egyház apostoli küldetése hordozójának szinte kizárólag a papságot tekintette, míg a világiakat a lelkipásztoflcodás passzív alanyainak tartotta. Az elnevezés ilyen alakulását az is elősegítette, hogy.a gyakorlati teológia egyes részei — így ,a liturgika, katechetikg, homiletika és missziológia — az 1900-ás évek táján önállósultak, „s ami ezután a teológia pasztorális tárgya maradt, az — V. Schurr jellemzésével —- valamiféle, a szentségkiszolgáltatást, közösségvezetést és egyéb papi magatartásformákat szabályozó, jogi színezetű előírásrendszer volt, kifejezetten a klérus számára”.2
