Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boross Géza: A mai katolikus homiletika eredményei és problémái
A mai katolikus prédikáció normája Homiletikai áttekintésünk Johannes Ries wuppertalbarmeni előadásának (Die katholische Predigt nach dem zweiten Vatikanischen Konzil, id. feljebb) három befejező tételéről sem feledkezhet meg. Ügy látjuk, hogy ezeken a mai és a holnapi katolikus prédikáció eszménye rajzolódik ki. Ez a három tétel arra is alkalmas, hogy kezünkbe adja azt a normát, amellyel hitelesen mérhetjük meg napjaink katolikus prédikációját, elkerülvén a „protestáns elfogultság" esetleges kísértését. Ries először is azt jelenti ki, hogy az igazi katolikus igehirdetésnek fundamentális és antropológiai-teológiai értelemben Jézus Krisztus hirdetésének kell lennie. Őbenne Isten és ember a maga igazi lényegében jelent meg. Isten úgy, mint aki az emberért és az emberrel élő Isten. Az ember úgy, mint aki Istenért és embertársaiért létezik. Isten tárgyiat- lanságában Jézus Krisztus a történélmiileg megragadható „velünk és értünk lévő Isten". Istenről különben mindig csak a jelképszerűség kritériuma alatt, a jól értett analógia módján, dialektikuson lehet beszélni. Valahogy úgy, ahogyan azt D. Bonhoeffer tette: „Isten a mi életünk közepén túlvilági". Ugyanakkor azonban — állítja fel második követelményét Ries — ma minden katolikus igehirdetésnek világ és társadalomformáló jellege kell hogy legyen. A megtérés és a hit nem maradhat következmények nélkül a társadalomra nézve sem. A hitnek mindig szolidárisnak kell lennie a jogfosztottakkal, szegényekkel, elnyomottakkal. Az igehirdetés a maga prófétai feladatát akkor teljesíti, ha a szabadság, a béke, az igazságosság és a testvériség emberi közösségéért harcol. Az igehirdetés egyik lényeges feladata — hangsúlyozza Ries— az emberhez méltatlan állapotok feltárása, leleplezése, az erőszak, elnyomás és megkülönböztetés elleni tiltakozás. Az igehirdetésnek hivatkoznia kell az emberi méltóság, az átfogó emberi társadalom megvalósulásának a céljára. Az igehirdetésnek éppen ezért tudatformáló hatásokra kell törekedni. A kívánt változásoknak először az Egyházban, a hívőkben kell végbemenniök. Ries harmadik követelménye, hogy legyen az igehirdetésnek „világias" jellege! Az igehirdetésnek igenelnie kell a világ fejlődését és meghódítását, mégpedig a Kol 1,16 és az Ef 1,10 alapján. Az ember reménysége és jövendője csak az a reménység és jövendő, amit Isten a teremtésben alapozott meg, Jézus Krisztusban jelentett ki, a Szentlélek által tart érvényben s amit a Krisztus visszajövetelekor az új teremtésben teljesít ki. ökumenikus kitekintés Homiletikai szemlénk nem volna teljes, ha említés nélkül hagynánk napjaink katolikus prédikációs tudományának ökumenikus dimenzióját. A Handbuch der Verkündigung végén önálló summárium található a mai protestáns homiletikáról (Die evangelische Predigt der Gegenwart, i. m. II. 311 kk). Az exegetikai irodalomban is állandó hivatkozást találunk az újabb protestáns exegézis (Kraus, von Raad, Cullmann, Stauffer) eredményeire. Franz Peerlinck antwerpeni katolikus lelkész E. Schillebeeckx professzor ösztönzésére Rudolf Bult- mann igehirdetéséről írt doktori disszertációt (Rudolf Bultmann als Prediger, Hamburg, 1970). Bultmann maga is úgy tekinti ezt az írást, mint értékes hozzájárulást az ökumenikus eszmecseréhez. A könyvhöz írott kísérő soraiban ezt írja: „Azt mutatja ez a dolgozat, hogy protestáns és katolikus teológusok között milyen messzemenő egyetértés található. Mi egyek vagyunk abban, hogy a prédikáció Isten igéjének a hirdetése, ahogyan arról a Biblia is bizonyságot tesz és hogy a prédikációt olyan megszólításnak kell tartani, ami a szívet érinti meg és az ilyen megszólításban maga Jézus Krisztus szól hozzánk. Abban is egyek vagyunk, hogy a prédikáció feladata a Biblia magyarázata és a Biblia nyelvét pedig olymódon kell fordítani, hogy az a modern ember számára érthetővé legyen, s hogy éppen ezért a prédikációnak a hallgatók szituációjáról is tájékozottnak kell lennie.” (Zum Geleit, im. 9. o.). Bultmann megállapításához a magunk részéről tegyük hozzá — befejezésül — a következőket. Mindabban, amiben Bultmann egynek tekinti magát a katolikus homilétákkal, mi is egynek tekintjük magunkat Bultmannal. Ugyanakkor azonban úgy gondoljuk, hogy az igetan teológiai helyét és a prédikáció üdvhatását illető katolikus felfogással szemben nemcsak bennünk, hanem Bultmannban is erős kérdőjelek támadnak. Lehetséges-e — bibliai alapokon — az igetant betagolni a sákramentumba? Vajon nem az igetan minden egyéb „tan” fundamentuma-e? És ami a prédikáció üdvhatását illeti: volna a szavaknak is transz- szubsztanciációja? De ne folytassuk. Inkább állapítsuk meg: a mai katolikus homrletika a maga gazdagságával, értékes eredményeivel és nyitott kérdéseivel, minket, „az Ige egyházait" további lelkes, fáradhatatlan homiletikai kutatásokra ösztönöz, nem felejtvén egy percre sem, hogy az igazi prédikáció: csoda. Az igazi prédikáció —misztérium. 87
