Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl: Húsvét-hitünk lelkisége
tény hit és spiritualitás alapproblémáját. Meg kellett azonban említenünk, hogy legalább jelezzük, milyen háttere van témánknak, a húsvéti hit lelkiségének. Ez a hit megköveteli a transzcendencia és a történelem fölbonthatatlan egységét, megköveteli, hogy a keresztények vallásossága élettel töltse meg ezt a megbonthatatlan és összeke- verhetetlen egységet: Istent, az élet végtelen, örök és sérthetetlen teljességét csakugyan a maradandó érvényű történelem Isteneként ismerje el, és megfordítva: a történelem Istenét, aki (legalábbis az Ige megtestesülése szempontjából) valóban kibontakoztatja világában saját történetét és nemcsak vílágfölöttiként hordozza, az élet és a valóság teljességét órökkön-örökké birtokló Istenként ragadja meg. A transzcendencia és a történelem egységeben a Cet mozzanat semmiképpen sem válhat számunkra holt azonossággá; erre is vonatkozik a krisztológia kalkedóni formulája az „összekeverhetetjlenségről". A húsvéti hit azt parancsolja — mégpedig Jézus Krisztusra, a Megfeszítettre és Föltámadottra való tekintet- tel, —hogy vegyük észre a történelem és a transzcendencia „elválaszthatatlan" egységét, főként a történelem beteljesülésében, hogy ne egyszerűsítsük le a két mozzanatot azzal, hogy pusztán egymás mellé állítjuk őket, s mélyítsük el magunkban, hogy a beteljesült és közvetlen találkozás az örök Istennel pontosan a saját befejezett történelmünkkel való találkozást jelenti A húsvéti hit elmélyítése A húsvéti hit elmélyült megvalósítására vonatkozóan a következőket jelenti ez: ha hittel, reménnyel és szeretettel fordulunk a felmagasztalt Úrhoz, akkor éppen a Megfeszítettel találkozunk, akinek a halála egész földi életét magában sűríti. Ha úgy vesszük, hogy a Feltámodottban a Megfeszítettel találkozunk, akkor ezzel a mondattal lényegesen többet állítottunk, mint ami a hivő előbb említett kettős tekintetében megmutatkozik. A Föltámadott nem pusztán az. aki korábban emberi életet élt, megfeszíttetett és meghalt, most azonban mindezt egyszerűen maga mögött hagyta többé már nem létező múltként, és most másik, új életét él, amit csak a két életszakasz szubsztanciális hordozójának azonossága kapcsol össze a korábbi életted, és ezenfelül legfeljebb még a korábbi élet erkölcsi értékeire támaszt igényt. Nem, a Föltámadott maga a Megfeszített! Ez a „maga” nemcsak a szubsztanciális alany azonosságát jelenti, aki most más életet hordoz, mint korábban. Ez a „maga" éppen a korábbi élet beteljesülését állítja, és azt, hogy Istenben és Isten előtt örök valóságra lelt. Túlontúl olcsón úsznánk meg a fölmagasztalt Úr azonosítását a földi Jézussal, ha csak a szubsztanciális alany azonosságára hivatkoznánk, vagy azt képzelnénk, hogy a Föltámadott „lelkülete" azonos a földi Jézuséval, örök élete sokkal inkább földi életének a beteljesülése. Nem él más és új életet az örökkévalóság állandó jelenében — még akkor sem, ha ez megfelelne a fötldi életének —, hanem történetének véglegességét birtokolja úgy, hogy amikor a vallásos ember a Föltámadotthoz folyamodik, a Keresztrefe- szítettre is rátalál, és megfordítva. Jézus földi életéből természetesen sok minden „elmúlt”, és nincs többé. Ennek tagadása egyszerűen azt jelentené, hogy Jézus története nem lenne beteljesült. Jézus földi élete azonban mégsem múlt el teljesen, van, beteljesült, örökérvényű, Isten elfogadta és valóban igazolta, Jézus emberi szubjektivitása a földi idő puszta múlásából begyűjtötte életét az örök jelenbe, és visszavonhatatlanul birtokba vette. A történelem beteljesülését természetesen dialektikuson érthetjük csak meg. Ez a dialektika valóban megszünteti és valóban megőrzi a történelmet, de hiába erőltetjük a megszüntetés és a megőrzés számunkra közvetlenül megközelíthető egységét. Türelmesen és a beteljesedés megtapasztalásába vetett reménnyel kell belenyugodnunk ebbe a dialektikába. Úgy vagyunk vele, mint Pál, aki a föltámadott testet egészen másként írja le, mint a földi testet, és mégis ugyanarról beszél, amely konkrét földi életünket hordozta (1Kor 15). Ki kellene még biblikus teológiávaíl mutatnunk, hogy az Újszövetség szerint a felmagasztalt Úr azonos a Megfeszítettel, és megfordítva. Erre az igazolásra azonban most nem térhetünk ki, legfeljebb Wilhelm Thüsing fejtegetéseire utalhatunk (Karl Rahner — Wilhelm Thüsing, Christologie — systematisch und exegetisch, Freiburg, 1972: Quaestiones Disputa- tae Nr. 55). Ezen kívül még az is kimutatható lenne, hogy a teológia és a lelki irodalom hagyományaiban megmutatkozó vallásosság mindig arra törekedett, hogy egyesítse azt a kétféle szemléletet, amelyet fentebb szándékosan eltúlozva különböztettünk meg. Ha a vallásos ember imájában a megdicsőült Úrhoz fordul, akkor — mint szent István — látja „az Emberfiát az Isten jobbján állni" (ApCsel 17,56). És ha elmélkedve követi Jézus útját, tudja, hogy az, amit szeretettel szemlél, örök valóság, már beteljesült az örök Isten életében. Ha Jézus föltámadását helyesen értjük, úgy, ahogyan a hit valóban gondolja, akkor nem azt 4